Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

a munkámhoz. Kifeszítettem a kartont, elkevertem festékeimet, s felvázoltam a térdeplő Madonnát. Ügy akartam megfesteni, ahogy tegnap megjelent előttem a fák árnyékában ... A Madonna térdepel, arcán a mennyei megdicsőülés fénye, a szentelt fájdalom, s kezében tartja a Gyermeket, mintegy áldozatul Istennek. Szinte borzongtam a gyönyörűségtől. Sietős kézzel vázoltam a vonalakat. Lassan kezdett kialakulni már az arc, a váll, a kisded keze s hátul a kék hegyek szelíd hullámai, míg fölöttük napsugár hasítja ketté a felhőt. Gyors kézzel dolgoztam a képen, úgy reméltem, estére elkészítem vázlatát, s másnap vékonyra gyalult finom deszkalapon folytatom, hogy oltárképül állíthassam. Ámde mire az arc finomabb részletei következtek volna, már nem emlékeztem vissza pontosan. Valamennyire hasonlított ugyan, de a képen rajzolt arc vonásai olyanok voltak, mint a Fra Giuseppe képei: szögletesek, merevek, a vonások nem éltek semmiképpen. Ilyen arc lehetett száz is, ezer is. Űjra kezdtem. Nem sikerült. Ismét rosszul rajzolt arc, kényszeredett vonások serege, mit sem ért. Nem ezt akartam az én Madonnámmal. Letettem az ecsetet. A nehézségek úgy tornyosultak elém, mint gát előtt a hullámok. Pedig most már mindenképpen meg kell festenem az én Madonnámat! S úgy gondoltam, nem követek el főbenjáró bűnt, ha még egyszer megnézem a leányasszonyt, vagy ha magam elé ültetem kis időre, s úgy másolom vonásait. Gyorsak, határozottak voltak már ekkor cselekedeteim. A Madonna képe annyira egybeolvadt előttem a leányanya arcával, hogy nem tudtam elválasztani a kettőt, lehetetlennek látszott eldöntenem azt, hogy a Madonnát akarom-e megfesteni, vagy a leányanya arcát, szenvedő gyermekével. Délután gyorsan eltávoztam a falu irányába. Biztos cél vitt. Testvéreim, akiket már nem lepett meg napról napra nyugtalanabb viselkedésem, s megbocsátóan hunytak sze183