Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Finom összhangba olvadtak a színek. Keresve sem találhattam volna szebbet. Valóban igéző volt a fiatal nő szelíd arca. Halk bánattal, szinte bocsánatot kérve állott mellettem, s szorította magához kisfiát. A Madonna! A Madonna! — örvendeztem magamban, s közelebb léptem hozzájuk. Megveregettem a kisgyermek pufók arcát. Az kíváncsian meresztgette rám szemét, s ujjait szopogatta kedvesen. Megszólaltam végre: — Tiéd ez a gyermek? — Igen — mondta halkan. — Szép kislány. — Fiú — mondta szégyenlősen. Folytattam a kérdezősködést. — Ki az apja? Elvörösödött, nem szólt semmit. — Mondd meg, ki az urad? — bátorítottam. Nagyon halkan felelt: — Nincs. — Meghalt? — firtattam. — Nem . .. A hangja kétségbeesetten zengett. De most már nem bántam, a kíváncsiság vétkezett bennem. — Hát hol van az urad? — Nincs ... Elment... Most tértem csak észre. Hirtelen világosodott meg előttem a szerencsétlen nő sorsa, aki Isten előtt nem is asszony még, de már nem is lány, s az Űrtól soha meg nem áldott titkos frigyének gyümölcsét hordja magával szégyenéül. Most jutott eszembe, Joannus testvér nemrégiben beszélt valamit egy falusi leányanyáról, aki övéinek szégyene, s meg akarták kövezni már a többi asszonyok. Illően vezekelt is érte, súlyos penitenciát róttak rá az atyák. Rászedettnek éreztem magam. Egy pillanatra feltűnt előttem az igazi Madonna képe, mintha mondta volna: hiú az igyekezetem, őt én megfesteni soha nem tudom. Mert természetes, hogy ilyen nőt nem állíthatok példaképül, oltárdíszül ezrek elé, nem festhetem meg fattyával együtt, éppen oda, ahová Isten-imádságukat hordják ke179