Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Az volt a kedvenc nótája, hogy: Kocsmárosné, van-e bora a pincébe? Hozza ide, mind megiszom ma estére. Ha berúgok, vegyen föl a két karjába, Lánya mellé fektessen le a díványra. A nevemet ne kérdezze, úgyse mondom. Kökényszemű barna kislány a galambom. Most esküszik, most kapja az Űr áldását, Annak iszom a keserű áldomását. Mi is vele daloltunk, és csak kínálgattuk a borral. Gyanútlanul ivott. A bor után annyi pálinkát töltögettünk belé, hogy a tüzes ital már egészen elkábította őt. A székével együtt lebukott az asztal alá, és ott el is aludt. Mi pedig haditanácsot tartottunk fölötte. — Csináljunk vele valamit. — Csúfságot, csak csúfságot. A kocsmáros is érdeklődött: — Mi ez itt, kérem? Egy berúgott ember az asztal alatt, a többiek meg színjózanok. — Nekünk nem ártott meg az ital — mondtuk a kocsmárosnak, mert új ember volt a faluban, még idegen volt nekünk. — Hohó, barátaim, értem én is azt! — Mit ért, jó uram? — kérdeztem tőle. — Valamit csinálni akarnak vele, azért rúgatták be ilyen halottnak. Nem volt semmi kedvünk arra, hogy az idegen kocsmárost is beavassuk valamibe, azért mondtam: — Akartunk volna csinálni vele valamit vagy nem akartunk volna, az most már mindegy, mert már kell vele valamit csinálni. Itt nem hagyhatjuk a maga nyakán. Hazavisszük. — Gyalog? — kérdezte a kocsmáros. — Autót csak nem fogadunk neki! — Mert én tudok tanácsot adni. 163