Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Hát csak nyomozza ki, bátyám. Hogyha egyedül nyomoz, az nem kerül pénzbe, de újra és újra beszélnie kell az embereknek a szerhára cipelt szekér dolgáról, és utóvégre mégiscsak szégyelli az ember, hogy őneki kell beszélnie róla, hogy az ő házán esett meg az a csúfság. — Fölpofozom a templom előtt, akik voltak. — Csak pofozza föl, ha nem fél attól, hogy valami jó markos gyerekek az illetők, és nem is engedik az arcukra kenni azokat a megígért pofonokat. — Sejteni már sejtem is, hogy kik voltak. -— Akkor csak utána. — Banda volt. — No. Legalább csak egyet csípjen el belőlük. — Nem is elég csak egyet elcsípni. -— Akkor csípje el mindegyiküket. De mondom még egyszer, hogy éppen abból lehet a legnagyobb baj, hogy sokan lesznek, mert akkor nemigen fognak megijedni a megígért pofonoktól. Talán mégis csak a csendőröknek kellene őket jelenteni. — Majd akad valaki, aki elárulja a többieket is. Aki részes volt a dologban, aztán valamiért megharagszik a többiekre, az fogja őket elárulni. — No, ezt nemigen hiszem, mert hiszen azt ígérgeti mindenkinek, aki részes volt, hogy fölpofozza. Hát csak nem fogja senki jószántából megmondani a nevét, ha azért pofon jár. — No hiszen egypár nevet már tudok is. Látta akkor Jancsi, hogy Lajos már nem is a szavait figyeli, hanem a mozdulatait, amelyekkel elárulhatja magát. De Jancsi csak annál jobban vigyázott, hogy az ártatlansága ne szenvedjen csorbát. — Hát akkor már könnyű a dolga, hogyha neveket is tud, mert már nem tapogatózik sötétben. Most Lajos egészen közel hajolt Jancsi arcához: — Azt is tudom már, hogy te azért ültél velem itt azon az estén ebben a kocsmában, hogy csak marasztalj, hogy meg ne zavarjam a társaidat. 160