Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

ság, amelyik eloszlik. Amelyik úgy néz ki, mintha a harag­vók csak azért szólnának egymáshoz, hogy megmondják a haragvásukban azt, amit békésen kell megmondani, aztán haragszanak tovább. De Laci kibékülése Marissal nem ilyen volt. Laci nem is tagadta soha senki előtt, hogy csak alkalma­kat keres arra, hogy minél többször megbosszantsa Marist. Egyszer, tavaszi napon, Laci lucernáért ment a szekéren a virágzó tavaszi határba. Amikor annyi lucernát kaszált, amennyi elég egy fuvarosnak, akkor a dűlőút hátán haza­felé jődögélt, a falu felé a határvégről. A határkútnál utolérte Marist. Maris nagy fehér vászonlepedőbe kötözött batyut vitt a hátán, nehéz terhet. Szuszogva lépkedett, meggörnyedve menetelt az izzasztó levegőjű határból a falu felé az út porán. Laci megállt mellette a szekerével. — Jó napot, te Maris — szólt le róla engedékenyen. Maris felnézett rá a hatalmas batyu alól, és bizalmatla­nul fogadta a barátkozó köszöntést. — Jó napot! — Honnan jössz? Fölvágták Maris nyelvét, akármilyen bizalmatlan volt, mégis szóba elegyedett vele, hogy feleselhessen. — Hátulról én. — És hová? — így Laci. — Előre. — Nem mondtál újat. — Nem is akartam. — Nagy batyut viszöl. — Nagyot én. — Mi van benne? — Répalevél. — Minek? — A kacsáknak. — Nehéz? — A batyu? — Az. 144

Next

/
Thumbnails
Contents