Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Azt mondta, hogy ismeri?!... Mindegy! Én a vőlegénye voltam, így hívják ezt az állapotot. Ezelőtt két évvel Kolozsvárra helyeztek a törvényszékhez, ott ismertem meg. No, nagyon szép napok voltak, amíg jegyben jártunk! Egy fél évig tartott. No, mert velem sem esküdött meg! Otthagyott engem is. El kellett jönnöm Kolozsvárról. Általános hiedelem, hogy nem tudom elfelejteni! Ez csak részben igaz. Végeredményben inkább igaz, mint nem. Tény, hogy nagyon érdekes lány volt! Lány, azt mondtam? No igen, minek nevezzem másnak?! ... A másik tény az is, hogy én lelki szükségből iszom!... Honnan ismeri? — Nem ismerem — hebegtem neki. — Éppen azért jöttem ide magával, hogy megtudjak róla egyet-mást! Láttam, hogy elkomolyodik. Megint felém szúrt a szemével. Sietve próbáltam javítani: — Egyszer láttam. Rövid ideig. Pár szót váltottunk... egy társaságban. Háromszékben. Nem emlékszem már az arcára sem! Csudáltam, hogy ez az ember ilyen higgadtan tud beszélgetni velem arról, aki, láttam, az ő életében is jelentős helyet foglalt el. Mintha tudomásul se venné az én feldúlt állapotomat. Nem is furcsállja ezt az egész helyzetet. Vagy nagyon fáradt, vagy nagyon züllött. Megint felhajtott egy pohárka konyakot. Az ebédről egészen megfeledkezett, úgy beszélt tovább: — Vegyük azt az esetet, hogy egyáltalán nem ismeri. Örüljön neki!... Nagyszerű lény! Ördög, de azt hiszem, angyal is!... Jól van, mind a kettő!... Mindenkit nem tudok felsorolni, de hallgasson ide: egy kis gimnazista agyanlőtte magát miatta!... No persze, az ilyen még nem jelent semmit! A tanítója kiment Amerikába, mert kinevette! A szolgabíró a falujokban szanatóriumba került, mert az eljegyzésükről éjjel megszökött, elkóborolt, és csak reggelfelé jött haza! Azt mondta, hogy fájt a feje, és sétálni ment a szomszéd faluba! — Tudom! — nyögtem ki erre. — Ugye, Háromszékben?! — Ott! Úgy látszik, mégiscsak ismeri valahogy! Az anyja 137