Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

tam, futballoztam, korcsolyáztam, turistáskodtam. Elértem, hogy minden beteges vonás eltűnt belőlem. Erős lettem, jó színem volt. Édesanyám büszkén mutogatott, és azt mondta, hogy mindez az ő kamillateájától és a sok tejtől van. Nem attól volt! Attól volt, hogy a Zsenika kedvéért egészséges akartam lenni! Az órásmesterséget már nagyszerűen értettem. Naponkint egy-két órát már ott ültem a függöny mögötti kis szobában. Egy kis asztal mellett ott piszmogott Jozsinó is, elöl pedig az üzletben semmi sem változott. Ott ült Schultz bácsi és Bene atyus, és mindnyájan főnök úrnak hívtak. — Csak jönne már a matúra! A csodaóra ne várna már olyan sokáig! Mert meg fogjuk csinálni, meg bizony! — mondogatta sűrűn és türelmetlenül a két jó öreg. Eljött ez az idő is. Makkegészséges testtel, bizakodó lélekkel, szépen megváltam a gimnáziumtól. Édesanyám ünnepi ebédet rendezett a tiszteletemre. Vasárnapra tette az ebéd idejét, és kívánságomra csak Schultz bácsit, Bene atyust és Jozsinót hívtuk meg. Ugyanúgy ültem a karosszékben, mint egyszer régen, nagy betegeskedéseim idején. Álmélkodva tapogattam végig az emlékeim között. Nagy dolognak találtam, hogy attól az időtől, a testi és lelki halál közvetlen partjától a mai jókedvű napig tudtam jutni. Mi adta vajon az erőt, a lehetőséget, a biztatást erre? Boldogan adtam meg a feleletet a kérdésre. Kopogtak, és a két öreg érkezett meg. Hátuk mögött sompolygott a felkamaszodott Jozsinó is. Sunyin nevetett át az öregek között hozzám. Boldogan ugrottam föl, és eléjük szaladtam. Megilletődve állottunk egymással szemben. Első pillanatra láttam, hogy Schultz bácsin a fekete szalonkabát van, de az egyetlen nadrág. Bene atyus bal kezén a fekete cérnakesztyű. A jobb kezére nem húzta föl, hanem a kezében fogja. Rajta csak a megszokott, kockás gácsi ruha van, a fejét lehorgasztva tartja, mintha szégyellné magát. Schultz bácsi előlép, köszörüli a torkát, és szólni akar. Hirtelen öntött el a forróság. Űgy, mint édesapám halá131