Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

makacson. Minden beszéd hiábavaló volt. Be kellett vinniük a gazda házába. Tollas, csíkos párnákon, kékre verve fetrengett ott egy nagy darab kövérkés, óriás mellű, tenyeres-talpas parasztasszony. Szappanszagú, csupa test, férfiemésztő asszonyállat. Verésre való, rossz dög. — Ez hentergett Mihállyal! — kiáltottam vak dühvel. — Mihály engem leütött! Mert megláttam volna őket! Rángatózni kezdtem a láztól, az izgalomtól és a haragtól. Az én alacsony, finom kis, illatos, halk szavú asszonyommal ki merné összetéveszteni ezt a debella parasztasszonyt! — De hová lett ő, hová lett ő?! — kiáltottam sírva. Kietlen, mérhetetlen fájdalom vágtatott bennem keresztülkasul. Már szinte nem is hallottam, amikor simogatva, becézve faggattak: — Ki!? De hát mondd meg, hogy ki?! Elkábulva hallottam a hangját, éreztem gyengéd ölelését, finom ajkának az érintését. — Gyémántmadár, bitang vagy! Beleszúrtál a szívembe! — kiáltottam, és elvesztettem az eszméletemet. Nánnyó csókolgatott, és dühösen szidta szegény nagyapót az ostoba mesékért. Ágyba fektettek, hetekig orvosoltak. Tüdőgyulladást kaptam, és lázálmaimnak egyetlen tárgya a gyémántmadár és az éjszakai ismeretségem voltak. 2 Már jól őszben járt az idő, amikor úgy-ahogy felgyógyultam. Sápadtan, fáradtan búcsúztam a vendéglátó, drága háromszéki falucskától s az összesereglett, tanácsot osztó sok rokontól. A homlokomat a vonat ablakához szorítottam. Az elmúlt éjjel hó esett már, s a fehér táblákon fekete madarak sereglettek. Gyémántmadár, mondogattam magamban. Hiába szorítottam a kezemet a mellemre, egyre csak a vizes ruha undorító hidegét s a gyémántmadár tipegő lábait éreztem azon a tájon, ahol talán a szívem lapult könnyesen, dideregve. 115