Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

DARKÖ ISTVÁN Zsenikci i Nagyapám meséje jutott eszembe a gyémántmadárról. Hogy mindenki keblében ott van bezárva a gyémántmadár, és szerelemmel kell életre hívni, mert azzal él, miképpen ocsúval a gerle s a galambmadár. Szép, göndörfehér haja volt az én nagyyapámnak, fürge, gyors szeme. Az egyik kicsit kancsal volt, és piros arcán nem látszott a sokszerelmű nyolcvan év. Fürgén mászkált a nagy gyümölcsösben a fákhoz támasztott létrán föl s le. Nánnyó, szegény, eleget küldte aludni, amikor késő éjszakáig ott ültünk együtt a tengerifosztóban, az alsó házban. Nagyapám vágott egyet a hibátlan szemével, és szaporán felelte: — Megy a fene, menjen, aki gyerek s öreg. — Nevettünk, s megkezdődött az édes szavú, engem s mindenkit valami meleg érzés drága terhével elnehezítő, csendes, öreges és mégis olyan fiatalos feleselgetés. Lehunytam a szempilláimat. A két szál gyertya gyenge félhomályt eresztett szét a nagy szobában. Lenge, friss tengeriszag, és finom, bágyasztó pora a tengeriszárnak s levélnek terjengett a levegőben. A tengerihalmokon emberek s asszonyok ültek, én pedig, városból, messziről közéjük került gyerek, repeső, eltátott szemű idegen csodálkozásával hallgattam a beszédjüket. Úgy beszéltek, mint otthon édesanyám s édesapám, de még úgyabbul, több lendületével, kifentebb élével, szélesebb skálájával ennek a magvas, édes, komisz és vagdalkozó székely beszédnek. Elálmosított a sok ének, a rengeteg szapora beszéd, amit követni is alig bírtam, még inkább a teméntelen mákos kukorica, amit jó édes levében, haj alva és tányérszámra szaporán szeretkeztem magamba. Hozzájárult a sokféle 105