Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

Mécs László Ember vagyok a Föld szeme, füle, szfue Hátborzongató buta kozmikus őrület ez, ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld? Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer s azóta kering ez a nagy búgócsiga-játék. Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki, merre. Én, én vagyok itten a Szem: a földfia Ember, én nézek a Föld szemeként pár tízezer éve. Mit láttam a Föld szemeként pár tízezer éve? Ugyanazt a Napot, Holdat, Tejutat, meg a Göncölt, az üstökösök siető, sistergve menő robogását, ugyanazt a Tavaszt, ugyanazt a ravaszt, a Varázslót, ugyanazt a varázslatot űzi néhány ezer éve: szerelem, születés, csók és lakodalmi üvöltés, kék álmodozás, rügyezés, pacsirta, lombosodás, — aztán jön a Tél, a csontkoponyájú sírásó s elássa a csókot, a lombot, az álmot, a bölcsőt. A Forradalom véres forgószele jött, ment. És láttam a Háborút is mindig azon-arccal, vért kért lakomáihoz és szüzeken taposott. És láttam a vallások zokogó zuhanását. Mindig ugyanazt, de a lényegeset sohasem, újat, örököt sohasem, soha azt a Kezet, amelynek a Föld, meg a Nap: pörgő kicsi játék, nem láttam az Istent! A Föld süket is, füle nincs, füle én vagyok, én, hallottam a legzengőbb madarak dalait, hallottam az éjjeli jajt, pitymallati gerlekacajt, hallgattam a tengereket, a vihart, citerás szeleket, mind, mind dadogott, dadogtak a bölcseletek, dadogtak a próféták, verítékezvén a Titokról, dadogott a Biblia is, bár isteni Szó volt, mert emberi agy kicsiny villany drótjai hozták az isteni agy rettentő áram-erőit; másképp olvasta a Szót Péter s az Utódja, s másképp Luther, és másképp követői megint. 52