Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Üzenet Hiccingából1919-1938

Oly könnyen tudok elérzékenyülni. Az élményem: a háború. Az szörnyű. S tudom: a világ hirtelen letörne, Ha ránk rohanna egy iszonyú percben Új fortelem: a föld legrégibb szörnye. És mégse hiszek az örök békében. Egyáltalán: van értelme? Vagy nincsen? Egy édes percért úgyis odaadnám — Feltéve hogyha lenne — minden kincsem. Ha elviszik az életem, csak tessék! Ám vigyék mosolygós szomorúságom. Az életem tán rendezetlen váltó E rövidlejáratú bús világon. A csillagok se nagyon imponálnak, A Hold valaha sokkal inkább tetszett. Azt hittem: valami művész az Isten S a világ egy elég tűrhető metszet. A jövőm sem érdekel s bátran mondom: Minden ragyogás úgyis talmi És nem győzöm eléggé hangsúlyozni: Mily szörnyű, hogy egyszer meg is kell halni. Egy-két szép emlékben mégis volt részem: De ezt a titkot csak magamnak tartom, Ha kikiáltom, sose lennék nyugton, Bárhol is legyek: tengeren vagy parton. A szivem is fájt, fájt, mondhatom, elégszer, De csak egyetlenegyszer fájt a lelkem: Oly búsan álltam egy fa mellett éppen, S mert senkim se volt, halkan megöleltem! Sebesi Ernő November Már hóra éheznek a vézna lejtők, a holdat csorba ívlámpának nézed, 41