Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Repülj, s én visszavárlak! Mert tudom: az Óceánból új szigetek homloka bukkan elő. A mozdonynál is kisebb szigeten valaki síneket épít, s a vízbe nyúló sínek végénél épít hajót, a hajón repteret, mert repülni vágyik ott, hol hajózni kell a partközeiben. Emlékszel-e a rengeteg menetrendre? A meggörbült sínekre emlékszel-e? Számoltad-e a szándékkal lekésett vonatokat? Érzed-e csontjaidban, hogy a szándékkal lekésett vonatot akartuk késleltetni, hogy elérjük azt, amit lekésni akartunk — örömöt lelve abban, amiért itt maradtunk. Dehogyis tudtuk, hogy nem a pálya, hanem a föld mozog! Végezetül egy madárról szólnék... nem is madárról, inkább pillangóról, mely tudvalevően hernyó lesz elébb. Mikor e pillangó még hernyó csupán, akkor madárszarnak álcázza magát, nehogy felfalják ót a madarak. Az ötlet s a kivitelezés egyként zseniális, mint ahogy ama erkölcsi gátlástalanság is, ahogy legnagyobb ellensége szarának sem átall látszani — azért hogy megmaradjon és azzá lehessen, ami lenni óhajt. Mindezt magasan szervezett viselkedésnek nevezi a felkent tudomány. De hát én nem vagyok tudós. Költő vagyok, ki a síneket nem maga mögött, inkább maga előtt szedte fel, hogy a lekésett vonat még átroboghasson a testén, miként a vonatok, 327