Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

A patak, az már nem is kérdez, örvénycsigái húznak egyre, a túlsó parton hét medve vár, éles karmokkal fenekedve. Kiáltanám a nevemet, hogy ki vagyok, jaj, elfeledtem. Három varjú fejem felett azt károgja, holló lettem. (1965) Ozsvald Árpád A kiskatona síň A kiskatona sírt, mikor kifogta a hullámok hátán ringó hajas babát. A pöttyös labdát tovadobta, az ár, játszott vele, mint bolondos óriás. A rózsák szirmára rászáradt a sár, szennyes víz csurgott az ablakok szemén. A kiskatona sírt. Húgát látta játszani az udvaron A tenger sem kegyetlenebb, mint itt e táj. A vaskerítés lándzsái úgy állanak a víz színén, mint hegyes cápafogak. Öregember ül a háztatőn, pipázik, arcán fájdalmas nyugalom. Hová futhat az ember a víz elől! Káromkodás, ima, jaj, mind hasztalan. Szekrénycsónakok úsznak az udvaron. Vörös pipacsok dacosan néztek az égre. a telt kalászú árpa lehajtja fejét. Ijedt alázat ül a kutyák szemében, 159