Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Valahol szidnak veszettül, a táj elromlott legbelül. Ősz van, egy fehér krumplis zsák kedvetlenül elterül. Ez a falu itt a múltam, egyszerre valóság s emlék, csúcsaimmal belőle kinyúltam, ösztöneimmel nem még. Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, szerveim közt ökörnyál rezeg, delelek, állok a napon, s hangtalan szétgyökerezek. (1964) Bárczi István Különcök Ránk ragadnak szúrós bogáncsok, holmi örök huzavonák, alázatos keserűséggel nézzük egymást, ablakon át. Naponta öljük sörbe, borba az ágaskodó gáncsokat. Ebben a füst- szeszgőz világban minden arc egyre ráncosabb. Valahogy bujdosunk a dolgok szándékos útvesztőiben. Nézzük egymás arctalan arcát, de nem int, nem szól senki sem. Mintha a szobrok csarnokában merengnénk szótlan, hidegen: vagyunk immár önmagunkhoz is különc, mogorva idegen. (\9S4 153