Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

„...lesz: feltámadás!" 1939-1944

Azóta vedlett, borzadt, félt sok év, s a lángtengerből négyszer megszaladt. Éltek-e még, mint csíra hó ölén? Szunnyadt parázs, mely emlék-hamvban ég? S ha bandukoltok a vén Dóm körül, megejt a táj varázsa s lelke még? A Zergehegyen nem tilos a sí? Vagy tömberőddé túrták szét gazok? Várnak-e még szép titkon-csókra nők? S a régi kávéházi asztalok? S hol három nyelven újbor, eszme-zűr s emberség csordult, mint a csacska lé, estelenként a háncs-cégér tövén a szláv poéta elborozgat-é? Szidnak-e még a Mihálykapunál vagy a Carltonban bajtárs-nagyjaink? Óvjátok őket, ha elkap a mély, kik tagadván is tanítványaink. 2 Én oly egy voltam kedves-véletek, mint alvással az álom, rossz s a jó, s hogy kiszakajtván, miket éltem át, ezért nem írt toll, s ezt nem mondta szó. Csak éjjente, ha számoltuk sorunk, párom: a börtönt, én: volt kedveink, kárpáti széllel, ingajáró géppel küldöztük szótlan üzeneteink. Kemény leckéket adott s nyeletett velünk az élet. Bajnál több a baj. Holtak közt élünk. Rátok gondolok: Hozzátok ér már az ágyúmoraj. 119