A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Utószó

végzetszerű valóság- és életmozzanatot. Gyakran előfordul (és ez bizonyos mértékig egy másik novellatípust jelent), hogy a fabula motívumrendszere különböző idősíkokra bomlik fel; gyakran az elbeszélő kihagy, elrejt bizonyos motívumokat, vagy a motívumok logikai rendjét bontja meg, helyezi el szétszórva a novellába, hogy ezáltal is fokozza az olvasó aktív részvételét a novella befogadásában. Az alapjában véve realistának minősíthető novellatípus ezt a cselekményre összpontosító, a kényszerű valóság szorításából kitörni képtelen alapszerkezetet a szüzsé motívumaival lazítja föl és tágítja ki a novellák belső világát. A novella szereplőit mintegy kiszakítja a „valóságból", és különböző helyzetekbe, általánosabb bölcseleti kérdések kereszttüzébe, feloldhatatlan ellentmondások és dilemmák elé állítja, és szentenciaszerű, „kiútmutató" megállapítások, csattanók helyett inkább a valóság ellentmondásosságának kifinomult ábrázolására, az alternatívák, a lehetőségek mérlegelésére helyezi a hangsúlyt, és így sem a szerző, sem pedig szereplői, de még az olvasó sem léphet fel döntő „kívülálló" szerepben, mindenki „beavatottá" lesz. Ezzel a típussal ugyan rokon, de néhány vonatkozásában még ezen is túlmutató az a novellatípus, melyben maga az elbeszélő is teljesen feloldódik a novella cselekményének szövetében, hogy a már-már naturalisztikusan ábrázolt valóság, illetve a látomások, álmok, a meghökkentő elemek, stb. éles ütköztetésével az olvasónak a létrehozott atmoszféra „belső" megélésére teremtsen lehetőséget. E típus a novella tárgyi világát is élővé teszi, pontosabban alig tesz különbséget a tárgyi világ és a szereplők között, hiszen egy-egy mozdulat, szín, hangulat legalább annyit el tud mondani (ha nem többet), mint amennyire az elbeszélő vagy akár a szerző egyáltalán vállalkozhatna. E típusnál, éppen a fentiekből következően, elsődleges szerepet kap a kompozíció és a nyelvi megformálás. A nyolcvanas évek novellairodalma az előző évtizedekben érlelődő írói felfogások kiteljesedéseként értelmezhető. A hagyományos vonulat (Duba Gyula, Dobos László, Mács József, Rácz Oüvér és Gál Sándor) tovább élése és erőteljes jelenléte mellett Grendel Lajos és Vajkai Miklós megjelenésével a prózai mű direkt társadalmi indíttatásáról és közvetlen közösségi szerepéről a gondolatiságra, illetve az irodalmi megformáltságra helyeződik a hangsúly. Vajkai novelláinak szürrealista hangvétele a nyolcvanas évek legelején sokat előlegez mindazokból a lehetőségekből, amelyek eddig a novellairodalomban meglehetősen kihasználatlanok 401