A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

Igaza van. Túlzottan sok a vesztes. De a tény, hogy felénk mozdulnak, akik igenis: az alfái vagyunk ennek a világnak, legyen bármennyire is semmirekellő vagy kaotikus a szerepünk, bármennyire is hitvány a küldetésünk, de az elmozdulásukkal már bennünket igazolnak. A létünk magasabbrendűségét írják alá. Arról nem is szólva, hogyha közénk ékelődnek, lépten-nyomon bennünket majmolnak. Öt-hét nemzedéknyi idő is elteük, amíg az utódaik az utolsó percentig elfedik, hogy atyáik s anyáik honnan is rajtoltak. Itt van — például — ön... Vajon nem kapcsolódna diadalmámorral a famíliánkhoz? Nem fogadná el habozás nélkül a feltételeinket? Látja, ezért nézünk át önökön. Mert: „Koldust, ha palotába vezetnek, kezdetben pislog, zabál, böfög, majd a trónra vágyik..." — amint Béel, a szerző mondja. Önök pislognak! Zabálnak! Böfögnek! Biztatás híján köpönyegforgatókká válnak! És ezért hasonlik meg minden forradalom. Ön is, akárcsak a többiek — egykor tiszta lappal —, hódítani akart. Jönni, látni, győzni. Mert csakis győztesnek hódol a világ. Míg veszíteni — ha emelt fővel is —, badarság. „Ne említsük a veszteseket, mert akkor nem leszünk méltók arra, hogy győzőket neveljünk!" — ugye, lenyűgözte a gondolat? Tehát... Ön, uram, hajdan elmozdult, és mint oly sokan: az első kellemes csengésnél feledte a múltját. Azt mondta: „Szegénynek születtem, ám nem hitványnak! Méltóságom, újkori emberi tartásom nem engedi, hogy úgy is pusztuljak el! Minden ember annyit ér, amekkora területet a nagyvüágból kiszakít magának!" — és folyamatosan belekapaszkodott azon életformákba, amelyeket a rangban ön fölött uralkodók űztek. S már azt ismételgette: szereti őket. „Szeretem ezeket a gazdagokat, mert mások, mint mi vagyunk. Rajongok értük. Szeretem őket és mindent elkövetek, hogy hozzájuk idomuljak. Azt akarom, hogy az asztaluknál ülhessek. Azt akarom, hogy a hajlékaik az én hajlékaim is legyenek. Az ágyaik: az ágyaim. Azt óhajtom, hogy a grádicsaikon lépdelhessek. Hogy a lányaik közül választhassak. S ha nem választhatnék is: az egyik hajadon nekem jusson." Önt megmételyezte a látvány. Az egyoldalú, homogén tapasztalat. „Szokásaik a szokásaim legyenek..." - stb. stb. És önnek valóban megadatott valamicske. Az egészből: a rész. A morzsa. És mivel olykor a magántitokba is belehallgathatott, már a fellegekben érezte magát. Azt, hogy a szentélyeinkben térdepelt, az asztalainknál ült, hogy a pénzünket herdálta, senki sem kéri öntől számon. Mert azok a bankók, asztalok, oltárok az önéi is voltak. S ha prédált: nemcsak a miénket hintette bárgyún szét. Ha hozadék nélkül pocsékolt, ennek, íme, ön látja a kárát! 396