A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

életpályát futotta be, amelyről álmodozott... Amíg egyedül küzdött a világ hullámverései ellen, olyannyira átadta magát a küzdelemnek, hogy később szélárnyékba kerülve sem volt képes lazítani... Szerette a hadviselést, értelmet adott életének... Egy kis könyörtelenségért nem ment a szomszédba... S amíg ügyeskedett, amíg ajzotta magát, nem ötlött fel benne, hogy harcai öncélúak... S amikor felismerte balfogásait, elhagyta azokat, akikhez korábban sem tartozott. Borowski: — Miután elhagyta önöket, többé nem is látta? Nodier: — De. Egyetlen alkalommal még találkoztam vele... — Persze igazából nem volt értelme e találkozásnak... Akkor már a Közgazdaságtudományi Egyetem másodéves hallgatója voltam. Ismereteimet játszva szaporítottam, a legjobb diákok közé tartoztam. Nem akartam híres életpályát befutni. Magamnak akartam élni. És az életem jelentős hányada úgy múlott el, hogy egészen jól kijöttem magammal ... Nicholaus Borowski figyelme eltévelygett. Egy pohár jóízű bor. Édeskés, citromsárga színű folyadék. Már csak az ivás kellemes szertartásáért is megismétlendő. S az ember figyelme döccenésmentesen űzetik a reáliáktól az abszurd vagy absztrakt mezőkbe. Az imént még itt volt a szoba. Az L alakú, tapétázott falakkal körülhatárolt helyiség. Krémszínű falak és a mennyezet. A mélybarnára festett és élénken ragyogó, karcsú bútordarabok, mint a forrástájékra kipányvázott lovak. Egy kis időre Borowski úr figyelme puha, és eleddig érintetlen övezetekbe jutott, s Jan Nodier monológját legfeljebb háttérzeneként hallotta: — Magamra maradtam. S a magam módszerével játszottam az életemet. Ha valahol valaki vagy valakik megkeserítették a napomat, hazaérkezve képzeletben kivégeztem őket, a halottaimmá lettek, és ettől számítva, ha velük találkoztam: játszin átnéztem rajtuk... „A HALOTTAIM... Az élőnek pediglen élő barátja legyen..." — mondogattam magamnak. És azzal kenegettem a lelkem tájékát, hogy el is hittem, amit állítottam... Önámítás? Az utcára lépve: felöltöttem az UTCAI NODIER ÁBRÁZATOT. A látszatra civilizált képemet. Azt nyújtottam, amit vártak tőlem. És lassan már észre sem vettem, hogy él egy UTCAI NODIER, akit idehaza a háttérbe parancsolok, és létezik egy itthoni, számomra jóval fontosabb figura is... Az életem jelentős hányada úgy múlott el, hogy magamnak kedveztem. Ettem, ittam, és mindig időben 392