A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Veszteglők

pőrék. Amennyire egy megvert test pőre tud lenni. A gyökértelenségük tradíciójára gondolt. És pózolnak. Mintha minduntalan színen volnának. Egyetlen minutumra sem képesek szembesülni önmagukkal. A feslettségükkel. Az ellentmondásaikkal. Gyarlóságaikkal. A távoli múltra emlékezett. Gúnyárd megye északnyugati szegélyére. Illény községre. Úgy született bele ama helyi érdekű világba, hogy lokálpatriótább volt a lokálpatriótáknál, de elegendő volt néhányszori kesernyés tapasztalás, s elillant belőle minden fűtöttség. Lélekben messzire vetődött e szférától, és ... amikorra megérthette volna az összefüggéseket, már túljutott az egészen... Elhagyva Ulényt, akár a gyökerétől és televényétől elválasztott fa, öntudatlan sietséggel felélte a tartalékait, s szinte még gyermekfővel elindult a romlás útján. Magára maradt. Eleinte még hazalátogatott, de mintha csupán egy tárlat rideg szemlélője lett volna. Korcz Eliza még rögzítette Wiliam Braxatoris kiégett tekintetét, püffedt és szőrös mancsát, formátlan alkatát, bordó színű egyenöltönyét. Egy pillantást vetett a széksorok közt tipegő cinkére. S egy cseppet sem lepődött meg ama tényen, hogy a hatvanhármas út felől egy sortnadrágos, húsz év körüli fiú tűnt föl. Csíkos trikót viselt. Könnyű, tépett szalmakalapot. Akár egy álkorszerű szépprózában: már-már giccsesnek hatott ama körülmény, hogy ez az ipse — célirányosan — a PX-45-89-es rendszámú, bordó színű tömegközlekedési eszközhöz közelített, és hogy Eliza asszony, kiszakítva magát az ötvenkét percen át tartó stagnálásból, a fiú érkezését megelőzve kiszállt a rég megállapodott járműből, s vissza sem tekintve elindult a PAOK-64-66-os rendszámú sportrepülőgép roncsa felé. Tudta: a fiatalembert majd mások követik. Megérkeznek, megkönnyebbülve fölszállnak, és nem lesznek kétségeik. Hiszen az élet itt is élet, s akár a NAGYKÖNYVBEN, megíródott... A torz gépmádár hajdani eltévelyedéseire emlékeztette az asszonyt. Az élénk tavaszi fényben a könnyű és törődött vázra telepedett. A váratlanul lesújtó kora tavaszi szelek után a föld kérge világos színű volt: akárha ipari sóval hintették volna be. A tájék kietlen volt. Itt-ott csenevész bokor. Alacsonyan, sejtelmesen kígyózó-tekergőző, sötéten fénylő, néma és rügytelen ágak. Amott, kissé északabbra a letarolt, földgyalukkal egyengetett valahai városrész. Betonbálványok. Néhai épületmaradványok. Tajték. A szerencsétlenül járt pilóta öltözékének kifakult foszlányára lelt. A térdén kisimította. Emberi képzeletet ajzó szerencsétlenségekre emlékezett. Balesetekre, amelyek mögül előburjánzott a humor. 377