A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Veszteglők

a körmére égett cigarettavéget a tenyerében oltotta el. S tépett, rongyókás szatyrából a vidéki emberek ráérősségével megterített magának.) Eliza asszony ruhája még soha nem volt ilyen makulátlan. A keze, az ujja, az arca! Még sohasem lakkozta ily hibátlanra a körmeit! A cipője? Sohasem volt ennyire fényes! Az ötvenen túli férfira vetette pillantását. Egy elmosódó, jámbor, kielégített ábrázatra, amelynek tulajdonosa — igazából már semmin sem tudott volna meglepődni. Braxatoris úr szemhatára szűkülőben volt. Rapszodikus múltjában kimerült, sorsával megbékélt, meghasonlott. Az asszony várakozó, feltehetőleg még sokáig lézengő falatozógépnek képzelte. Megérezte: e reggelig ő is Braxatoris úr nyomdokait követte, s bár voltak tüskésen izzó, szűkülő életszakaszai, de eddig még mindig akadt egy-egy hitványán álcázott momentum, amikor esélye nyílt a megmenekülésre. Wiliam Braxatoris kanárisárga inget, acélszürke nyakkendőt s a Pressvári Autóforgalmi Vállalat bordó színű egyenöltönyét viselte. Eliza visszatetszéssel fogadta a csalóka, férfiemberhez már-már méltatlanul meleg színű egyenruháját, amelyben e kor gondolkodó emberének korcsosodási tünetét vélte fölfedezni. A neorokokó jövendő korszakára gyanakodott. A Jelen sok-sok disszonanciája még kiforratlan kort sejtett... Arra gondolt, hogy ezt átmeneti időszaknak kell megelőznie. O tehát egy átmeneti korszak élője — határozta meg magát Eliza. Amikor megint a visszapülantó tükörlapra tévedt a tekintete, meglepődve tapasztalta, hogy a korábban bambán elégedett Braxatoris úr fizimiskája valamiféle kamaszos sóvárgást tükrözött. A szája megrebbent. Püffedt, szőrös mancsai megrándultak. S ő megértette, hogy öt, négy, három, két másodperc múlva a férfi melléje telepedik. Az asszony, mint mondtuk: ezen a tavaszon betöltötte a harminckettedik életévét. Idejének ama szakasza következett, amikor a vágyak már tünedezőben, illúziónak buborékai már veszendőben. „A mélyülő és megnyúló éjszakáktól már meg-megborzong az élő. Hűtlen kevereteken hánykódik, miközben tudatosítja szüntelen változását. A tüdő, a máj, 374