A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A novella tartalma

Amikor újra az asztalához ült, a vasútállomás peronjára már elkeseredetten hullott a köd. Az utcákon locspocs és csontig ható hideg uralkodott, és Tamara a Gúnyárd megyei szerető szerelésében ott haladt a kietlen őszben. „Az utcán sietős emberek, akikről lerítt, hogy nagyvárosiak. Az utcán sietős emberek, akikről lerítt, hogy sohasem éltek és élnek majd nagyvárosban." Amíg Tamara a város utcáján haladt, Wohl Eduárdnak volt érkezése, hogy szóljon a nagyvárosról. A mondataiba becsempészte mindazt, amit tapasztalt, és mindazokat a fogásokat, amelyeket kisstílű írócskáktól és újságíróktól lesett el. Üvegfalú kávéház előtt állt meg a lány. Túlságosan hűvös volt. Wohl értett az efféle leírásokhoz. Tamarának nem maradt más lehetősége, mint betoppani a fényes épületbe. Most az épület belsejének a leírása következett. Hogy rímeljen egy és más, a padlót fűzöld szőnyeg borította, s a kicsike márványasztalkákon is zsebkendőnyi nagyságú fűzöld terítőcskék kaptak helyet. Az üvegfalakat könnyű, fehér függönyök takarták. Délután volt. És Tamara az egyetlen vendég. A személyzet is csupán egyetlen főből állt: egy ötven körüli szőkített hajú, tertyedt pincérnőből. A lány a sarokba fészkelte be magát. A pincérnő színpadias mozdulattal cigarettára gyújtott. Tágra nyüt szeme végtelen szeretkezésekről árulkodott. Az arcán töpörödött kukacokként összeszaladtak a ráncok. Kicsike ráncocskák voltak, jelezve, hogy a gazdájuk könnyedén átsiklott az útjába kerülő pocsolyák fölött, s ha megmártózott is (az ilyesmi elkerülhetetlen), akkor sem bánta különösebben. Most rövid párbeszéd következett. Az az elkerülhetetlen párbeszéd, amely üyenkor dukál. Wohl úgy akarta megírni ezt a párbeszédet, hogy ne csengjen sematikusan. Ne tűnjék hamisnak. Többszöri átírás után, amikor a dialógus inkább egyfajta dadogáshoz hasonlított már, Wohl úgy erezte, hogy elérte, amit akart. 366