A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

Táncika Hegylakók tánca, mondta szomszédjának az újságíró, szicíliaiak járták, kört fontak, befogták a hatalmas színpadot, aztán hullámozva hegy-völgyet formáltak, szárnycsapkodva madárként fölfelé; lejtve lábhossznyi magasból estek, hullott utánuk a szoknya, meztelen combjuk megnyúlva egy pillanatra villant csak elő, ahogy megérintették a földet, ismét zuhantak hosszú nagy ugrással. Ha tudnám, melyik völgybe érnek, odamennék, lelkendezett az újságíró, és jegyzett valamit. Visszatapsolták őket. Harmadszorra már nem akartak ismételni. Ezután románok táncoltak, apró, gyors, alacsony lépésekkel siettek valami gonosz rossz elől, férfiak kucsmáikat, a lányok szoknyájukat fogták magukhoz, ha merész volt a mozdulat: hoppsza, hoppsza, hoppszasza. Sebes ritmusú zenéjük monotonságát hagyták maguk után. A műsor első perceiben az újságíró csak a színpadot látta: a váltakozó csoportokat, a fény és sötétség szélét, a reflektorok útját, a népviseletek csillogó színeit — a lábak mozgását. Ez fogta meg a legjobban, a lábak mozgása: a fegyelem, a lépések és ugrások pontossága, a szoknyák mindent mutató és mindent takaró lengése, a szépség pillanatonként változó alakzata — sejtelmesség, szilajság, szemérmesség. Néhány szám után tekintete befogta az egész teret: alattunk fák, fény emelte égbolt, azon túl csillagok, s itt minden nagy, óriási méretű, jegyezte... Néptánc és monumentalitás, talán ez lesz a beszámoló címe. Felemelők a hatalmas méretek, ide elsősorban a lelki szegényeket kellene elhozni, hallják, amikor tízezer ember egyszerre örül — a szépségnek. Szomszédja, a koreográfus lány feszült izgalommal fogja a műsort, s olykor gyors mozdulatokkal tánclépéseket rajzol a füzetébe. Valaki csak a részleteket látja, valaki csak arra képes, hogy a részleteket regisztrálja — folytatja jegyzeteit. Pedig itt minden monumentális, nekünk is ez kellene, a monumentalitás, a nagyság vagy annak látszata, 35