A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa

különös szokásai voltak mind étkezés, mind beszéd közben, és így nem keltett nagy fetűnést, hogy két különös, titokzatos ember egymásra talált. Én magam ritkán láttam őket együtt, mert nem nagyon szívesen mutatkoztak a nyilvánosság előtt kettesben, talán azért sem, mert a jónevű kereskedő az első pillanattól kezdve ellenezte kapcsolatukat; félt, hogy emiatt az emberek többet nem fognak az üzletébe menni, és talán nem kívánt rokonságba keveredni az idegennel, aki társalogni tudott a bolhás, korcs kutyákkal, és újhold idején velük együtt vonította végig az éjszakát. De azt hiszem, a fő ok mégsem ez volt, hanem az, amit elejétől fogva gyanítottam csalhatatlan ösztönöm által, hogy a lány valójában nem is szereti az idegent, és ezt millió apró, látszólag jelentéktelen mozdulattal el is árulta nemcsak nekem, hanem nyilván az idegennek is. De az vakon megbízott a lányban, és amikor a kezéért nyúlt, a lány nem vonakodott — talán tiszteletből, talán félelemből —, olyankor az idegen csak a saját vére lüktetését érezte, saját ujjainak forróságát, és álmában sem gondolta volna, hogy a lány csak megtűri alkalmatlankodását, figyelmességét, sőt talán egész személyét. Azt hiszem, a lányon kívül csak én tudtam az igazságot, bár gondoltam arra is, hogy valószínűleg a lány is sokat gyötrődik, és alapjában véve jót akar cselekedni azzal, hogy önnön boldogságának feláldozásával örömet akar szerezni az idegennek, akit ember még mosolyogni nem látott. Magamban mégis mélyen elítéltem a lányt, ám tudtam azt is, hogy saját boldogságunk ára mások boldogtalanná válása. Nemsokára elterjedt a hír, hogy az idegen házasságot köt a lánnyal, és ezt a hírt arra vélték alapozni, hogy az idegen titokzatos módon újjávarázsolta a templom repedt, az oxidációtól megfeketedett réz és arany ereklyetartóit, kelyheit, és végül pompás, aranyozott, ezüstözött oltárt készített, amelyet aztán szét kellett szedni, mert nem fért be a templomajtón, az oltárképet pedig, amelyet sötét, komor színekkel festett meg — Krisztus a keresztjét vonszolja a római katonák sorfala között —, az egyik mellékhajó vakolatlan falára kellett felakasztani, mert az oltáron nem fért el az alacsony boltívek miatt. Bevallom, egy ideig én is azt gondoltam, hogy az idegen így akarja megnyerni a lakosságot, a papot, elérni a lány apjának áldását, csak éppen nem értettem, hogy miért építette fel a művét azoknak az embereknek, akik kezdettől fogva akadályozták minden mozdulatában, akiket ő is megvetett, és most mégis itt hagyja kézjegyét közöttünk, mintha megbocsátott volna nekünk. Abban az évben, nyáron, mikor a legtikkasztóbb melegek voltak az egész környéken, és az utcák szikráztak 357