A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa

asztmásan felhörögve elindul. A főtéren, a palánkokat harapdáló kutyák acsarkodása közepette, a cigarettacsikkes, kavargó porban az autóbusz nagy tiszteletkört ír le, és utasai a sötét ablakok mögül boldog mámorban integetnek a felsorakozott kurváknak mindaddig, amíg a busz nem tűnik el a kanyarban, hajókürtre emlékeztető dudálással. A turisták otthon előhívják fényképeiket, és koktélpartikon felidézve élményeiket, büszkén mutogatják a lyukas tetejű, romos templomot vagyont érő Oltárával, a ritka, igen különleges alapanyagú feszületet, és elmesélik az idegenvezető hallatlan rutinnal kitalált meséjét a feszületről. A templom árnyékában az akácfa gerendát már kikezdte az idő, kérge, mintha megszenesedett volna, nagy darabokban levált, és a meztelen fa repedéseibe befészkelték magukat az apró bogarak, békésen megférve a tarka szárnyú, tenyérnyi nagyságú lepkékkel, a szivárványszárnyú, fémes potrohú döglegyek lárváival, a kabócák rajaival a virító, sárgás penészcsomók és a bársonyos mohapárnák között, az apró, fekete pecsétviasz gombák fölött. Nem zavarta őket a széttárt karú, két szöggel odaerősített emberi alak, amely már annyira rásimult a fára, hogy félhomályban, vagy távolról úgy tűnt fel, mintha a földbarna test a fa kinövése volna. A borostyán szálai keresztül-kasul befutották, beleszövődtek a korhadó fa nyirkába, egyértelművé téve a test és a fa elválaszthatatlanságát. Nem hiszem, hogy rajtam kívül valaki is ismerné az összefüggést a lyukas tetejű, csonka tornyú templom és a feszület között, és abban már egészen bizonyos vagyok, hogy az összefüggés értelmét senki sem tudja megfejteni. Csak a keresztre feszülő ember tudta, bár szavakba nem foglalta ő sem. így adta tudtunkra mégis az érzéseit, a gondolatait, a lelkében lejátszódó csatákat. Igazat szólva, én sem ismertem őt. Sok-sok évvel ezelőtt azon az úton jött be a faluba, amelyen most a turistákkal tömött autóbuszok járnak felmálházva, és csak azért emlékszem rá ilyen tisztán, mert azon a napon eszeveszett virágzásba kezdtek a szétszórtan, magányosan álló, több száz éves eperfák. Azóta mind az utolsó szálig eltűntek a környékről, talán már a gyökereik is elporladtak a földben, de akkor májusban, szakadó esőben, szikrázó napsütésben tenyérnyi nagyságú, tarka szirmú virágokat hajtottak, nagyobbakat, mint valaha a legzsírosabb évben, és mi kíváncsian vártuk a nagyszerűnek ígérkező termés beérését, de valahonnan a földből, a gyökerek közül arasznyi férgek másztak elő, és erős, horgas állkapcsukkal összezúzták a szirmok, a bibék, a kelyhek harmóniáját. Mire észbe kaptunk és kétségbeesetten megpróbáltuk menteni a virágokat, az eperfák pompás koronáiból csak a barna, csupasz ágak maradtak meg. 355