A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

látta, a mozdony prűd asszonyként felsikított, és fújtatva, rángatózva elindult. B. B. fejét az állomásépület felé kapta, és suhanó árnyakat látott osonni a forgalmi iroda felé. Az állomásfőnök meg néhány vasutas lehetett tányérsapkában és zöld-piros tárcsával. De nem látta őket, mert a vonat nehezen lendült bele, a szegecselés ropogva fújtatott, mintha emelkedővel küzdött volna, így tulajdonképpen veszett korcsokat is láthatott volna porban fürödni, vagy szemhéja mögött köröző korongokat, és amíg az épület haloványan derengő ablakait fürkészte, a névtábla kicsúszott látóköréből, éppen csak az utolsó két betűt tudta elolvasni rajta. Nem jutott semmire vele, mert bárhogy erőltette is az agyát, tudomása szerint a környéken sehol sem végződött településnév éppen arra a két betűre. Azt gondolta, ipari vagonrendező pályaudvaron voltak. Orra melaszszagot vélt érezni, szemét szélsodorta mészpor csípte. Újra fázni kezdett, becsukta az ablakot, a kupéban eloltotta a villanyt, az újságot az ülésen hagyva visszament a fülkéjébe. Leroskadt az ülésre, és még mindig azon gondolkodott, hová kerülhetett, bár a nagyobb településeken kívül felületesen ismerte csak ezt a környéket, és lehetségesnek tartotta, hogy idefelé jövet valamilyen oknál fogva nem figyelt fel erre az állomásra. Visszagondolva a névtáblára, talán nem is azt a két betűt látta, csak hasonlókat, és ez megnyugtatta, mert így kapásból három nevet is tudott mondani. Az otthona felé vezető sínpár mentén levő állomások neve jutott eszébe, és a két utolsó betűt gondolatban szándékosan úgy változtatta meg, hogy valamelyik névvel egybeessen. Felállt, és kibámult az ablakon. Odakint reménytelenül összefüggő falat alkotott az éjszaka, s benne egyetlen lámpafény sem világított. Remény nélkül kereste az üzemek és települések fényfüzéreit. Azoknak a településeknek a világosságát, amelyeknek éjszakai fényei hosszan kísérték a vonatot, ha néhanapján hazafelé utazott egy későbbi járattal. Szabályos időközökben telefonoszlopok süvítő hangját hallotta. Néha rozsdaszagú füst ütötte meg az orrát, szeme előtt kavargó szikraeső halt el. C. jutott az eszébe. Úgy érezte, C. most, hogy fülkéjében reszket és ismeretlen cél felé robog, gyámolításra szorul, s ezért biztosan nagyon hálás lesz neki, mint máskor is. Kíváncsi volt arra is, hogy ki lehetett a lány útitársa. Kénytelen beismerésre volt kárhoztatva, mikor meg kellett állapítania, hogy féltékeny az imerős figurára. Magabiztosan lépett be C. fülkéjébe, és köszöntötte a lányt. C. egy olcsó szerelmi regényt olvasott, amelyet ő is jól ismert, mert egy időben nagyon felkapott könyv volt, és B. B., ha véleményét kérdezték a regényről, mindig csak arról beszélt, ami rossz benne, bár magában elismerte, hogy mind a történet, mind a regény 347