A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

érkezéséről, de nem látott semmit, sőt a zajt is egyre halkabban hallotta, és újfent elfogta a csüggedés. A sötét állomásépület felé fordulva káromkodni kezdett, apró terméskőszilánkokat rugdosott a sötétben. Arra gondolt, hogy talán elnézte a menetrendet, és éppen ma nem jön vonat. Csak egy apró jelecske az egész, amit nem vett észre a menetrendben az időoszlopok tetején, és így érthető, hogy senki sincs talpon, sehol nem világít egyetlen lámpa sem. Ekkor újra felcsattant a fújtató hang. Közvetlenül a háta mögött. Erezhetően felkavarta a levegőt. A mozdony lámpái még eggyé olvadva csillogtak a távolban. Eddig nem tapasztalt remegés futott át a testén, arca mosolyra húzódott, s belső zsebébe nyúlt a jegyért, mikor kiment a töltésre. A távoli fénypont szemmel láthatóan nőtt, kettévált, majd a két pontocska nagyobbodni kezdett. A zajból arra következtetett, hogy az gőzmozdonyé, és ezt furcsállotta, mert már évek óta nem látott üzemelő gőzmozdonyt. A növekvő, zakatoló dübörgésben idegesen hátrafordult, vajon az állomásfőnök felébredt-e már, hogy piros lámpájával megállítsa a szerelvényt, mert szemafort sehol sem látott. De legnagyobb meglepetésére az épület ugyanolyan sötét maradt, csak a névtábla fölötti csupasz izzó világított rendületlenül. Visszafutott az állomásépület felé, hogy láthassa a kocsisort, és majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a teljes sötétségben zakatoló szerelvényt. Megfordult, és az állomásfőnök ablakát kezdte verni teljes erejéből, csaknem kiütve keretéből az üveget. Mikor látta, hogy semmi reménye a forgalmista felköltésére, B. B. megfordult, hátha azóta a szerelvény lámpái kigyulladtak. De a sötétben legföljebb sejtette, merre van a kígyótestű kocsisor. Lemondóan arra gondolt, hogy a tehervonat csak át fog gördülni az állomáson, azért nem jött ki az állomásfőnök sem. Összekulcsolta kezét, földöntúü erőkhöz fohászkodott. Összefüggéstelen mormolását elsöpörte a sínen csúszó vaskerekek sikolya. Nem akart hinni a szemének, mikor meglátta az állomásépület előtt fújtatva megálló szerelvényt. Megörült, hogy felismerte lihegéséről a gőzmozdonyt, bár a félhomályban nem látta, hogy ez egy nagyon régi típus, az oldalszertályt, a hengertestet átszövő csövek kusza vonalait csak akkor vette észre, mikor a mozdony kerekei közül kicsapódó gőzben megindult a vezetőfülke felé. Nyugtalanította, hogy a vonatot senki sem jött ki fogadni, még csak krampácsolókat sem látott. A zsíros, olajos mozdony vezetőfülkéje alá érve B. B. nagyot köszönt, de nem kapott feleletet. Úgy gondolta, hogy talán a gőzdugatytyúktól nem hallották, mert odabentről olyan hangok szűrődtek ki, mintha valaki szenet lapátolt volna, és tisztán kivehető volt a lapátról leesett széndarabok kongása a padlón. Újra köszönt, de fentről csak egy 341