A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A képzelet szertartásai

rám, és az az érzésem támadt, hogy a féldomborműn kifaragott szárnyas mennyei seregek képviselői csak azt a pillanatot lesik, mikor a küszöbre érek, s akkor az eddig oltalmazóan fejem fölé tartott hatalmas apostoli kettős keresztet rám ejtik, majd hangos röhögés közepette megsuhogtatják mázsás, galambszaros kőszárnyaikat, nehézkesen, akár a találatot kapott repülőgépek kóvályognak a város felett, ügyetlen manőverezésekkel bezúznak néhány ablakot és spalettát, lesöprik a szélső tetőcserepeket, esőcsatornákat, megfordítják a berozsdásodott szélkakast, majd gurgulázó, bukfenchányó kacagásuk közepette apró pontocskákká zsugorodnak, amelyek hol közelebbre, hol távolabbra sodródnak egymástól, míg bele nem olvadnak az esőfelhők szürke hátterébe, de nem történt semmi, nem kellett látnom embertársaim elképedt arcát, ahogy vértócsában fetrengő testem fölé hajolnak érdeklődő vonásokkal, mint ahogy talán most is teszik mögöttem, ezért még lejjebb csusszanok a padsor támlái közé, mindegyre apokaliptikus látomásokba lovalom magam, hogy lelkemet égető fájdalmam nagyságából, a barbár pusztítás képeiből, az agóniából emberközelibb távolságra hozzam a megfoghatatlant, a letagadottak és megalázottak eszetlen, semmit sem kímélő kapálózásában gázolok át a virágágyon, könnyed zászlót tűzök a roncsolt szirmokba, haláláig kutatva és boncolva kinyújtott kezed melegségét, mikor fuvallat rohan rám, és ordasként nyalja ki sejtjeimből éned lenyomatát, táncos lábbal messzire röpítve, s úgy éreztem, mintha neked is tetszene a játék, tudatlanul terjeszted ki szárnyaid, haragos arcodat fordítva felém, fondorlatos módon egyre távolabbra sodródsz, míg nekem az elkeseredés pallost ad a két markomba, árnyékomat nyüszítve véresre harapdáló rágalmak hordáját, mikor mezteleme gyalult csigolyasorra hágva halál csatlósaként fájdalomüvöltésemmel akarom elpusztítani az összes emberi harmóniát, s csaknem ujjongok, ahogy elképzelem összezúzott, élettelen testemen a halál hangyajárta szemgödrű koponyájának vigyázását, nevettem, amikor kilúgozódott árnyékomtól a fű, s a legszívesebben beleordítottam volna a közönyös térbe, hogy sajnáljatok, szánjatok, miközben a tudatommal görcsösen kapaszkodom ezekbe a biztosnak hitt szigetekbe, amelyek egyre inkább felhígulnak, kifejezhetetlenebbé válnak, hirtelen úgy érzem, hogy a folyamat a visszájára fordul, átlátok süány koholmányaimon, légből kapott vágyaimat megcsúfoló arcok sokaságát vélem felbukkanni körülöttem, egyre manipuláltabb megközelítésben pörgetem le kapcsolatunk utolsó napjait, hogy nekem legyen igazam, és voníthassam a holdra szívemet, de kénytelen vagyok lemondani róla, mert újra belezavarodom, inkább a mellékhajó oltárképét kezdem el 318