A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - Ha valakit esetleg érdekel

Kislány Bácsinak nem is volt soha cukorkája. Csak az a fekete medveszar. Határozottan csalódottak voltunk. Minket valaki becsapott. A frász tört ki valamennyiünket azért a bizonyos, legenda szülte, Cukros Bácsi-féle cukorkáért — a legendák mindig csábítóbbak, mint a valóság. Akár már azt a bizonyos ismeretlen és számunkra borzasztóan homályos „megrontást" is vállaltuk volna Kislány Bácsi cukorkáiért. Selyemcukorka. Promincli. Sárga savanyú. Olyan piros-fehér csavart. Semmi. Pedig időnként, biztos távolból, kapualjak mélyéről, sötét és mogorva gyanakvással meg is lestük egymást. Kisorsoltuk, ki kocogjon szembe „véletlenül" Kislány Bácsival, amikor délután hat órakor kilejt a fűzöld kapun, aztán, miután a találkozás lezajlott - „Nosz, mi újszág az iszkolában, öci?" —, előnyargaltunk rejtekhelyünkről: — Adott cukorkát? A válasz minden alkalommal csalódottan és kedvetlenül tagadó volt. Aztán időközben, titokban ellesett beszélgetésekből, újabb ismereteket gyűjtöttünk, és akkor már ilyeneket is kérdezgettünk: — Téged már hívott? Be, a házába. Hogy majd ott ad cukorkát. Hívott? — Nem. Téged? Nem hívott. Senkit sem hívott, és cukorkát sem adott. De minket még egyre foglalkoztatott a rejtély — és a reménykedés is —, s Kuesinka egyszer végre hangosan is kimondta a titokban mindnyájunk képzeletét felcsigázó kérdést. — Vajon mit szok csinálni velük?... Azokkal, akiket behív a házába? Akiknek cukorkát szok adni?... Csakugyan — vajon mit csinálhat velük? De tudtuk, hogy semmit sem csinál: ha egyszer Kucsinkát sem hívta még be soha, akkor annak a fűzöld kapunak a küszöbét még teremtett lélek nem lépte át. Pedig utóbb mégis átlépték a küszöböt. De ez már évekkel később történt: a városban mindenféle dolgok zajlottak le; Suhajda táblabíró úr háromgyerekes családapa fia felöltötte az első világháborúban levetett tartalékos tiszti egyenruháját; Kucsek tanító úr harsány vezényszavakat üvöltött az iskolaudvaron, és a srácok ilyenkor nem tanító úrnak szólították, hanem leventeoktató úrnak; Vojna 302