A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Égig érő palatábla

soha, hogy egyszer még jól jöhet a padlásra dobott palatábla. Nem neki, dehogy neki, hiszen olvasni, számolni rendesen megtanult. Az iskolában senki sem múlta fölül. Megmondhatná egyetlen élő társa, Mórocz Pista, de megütötte a szél szegényt, s azóta mintha meghibbant volna. Nem emlékszik semmire. Csak gubbaszt egész nap a kapu előtt, és úgy pislog mindenkire, mintha senkit sem ismerne. Talán jó is, hogy így járt. Hogy lekopott minden az emlékezete faláról. Nem tudja, hogy nem is olyan régen még rangos gazda volt, negyven hold földdel, két pár ökörrel. Meg erős ember volt. Talán a legerősebb a faluban. A beadási kötelezettség teljesítésébe azonban belefáradt, majd belerokkant, megadta magát a sorsnak, hagyta, hogy elvigyék a faluból mint szabotálót két teljes esztendőre Illavára. Pedig igazán jó dolgos ember volt. Sajnálta mindenki, és visszavárta. A szélütés jót tett vele. Megölte az emlékeit. Könnyebben hal meg. Nincs már arra tanú, hogyan jeleskedett a tanulásban, hogyan volt első mindig. Tanítója is eléggé fiatalon, alig hatvanévesen költözött át a másvilágra. Egyszer szigorúan megbüntette, mert egyik vasárnap délután elfelejtett templomba menni. Annyira belefeledkezett a játszásba, hogy nem hallotta meg a harangszót. Hátrább ültette az első padból. Szegény Mórocz Pistát tette a helyére, de nem sokáig tudta ott tartani, hiába volt gazdag gyerek, az apja hiába volt jóban a tanító úrral. Az ő eszét egy gyerek sem múlta fölül. Nem neki, dehogy neki kell a palatábla. Ostravai unokáját várja. A nyáron vele lesz elfoglaltsága. Csak megkerüljön az a haszontalan semmiség. Baj lenne, ha nem találná meg. Semmivé válna az elgondolása. Ha eddig csoszogott, tétlenkedett a padlásfeljáró létra körül, most elragadta a hév, gyorsan felkapaszkodni a létrán, átkutatni a padlás minden zegét-zugát. Előkeríteni akárhonnan a poros, pókhálós, esetleg már korhadt rámájú palatáblát. A lába már fent van a létra első fokán, a másik meg a következőn, de a teste nehéz, piheg, kapkodja a levegőt, az első háború hideg lövészárkában köszvényes lett. Azt hitte, hogy ott pusztul el a fronton, és nem golyó fogja kioltani az életét. Még egy háborút, vizes lövészárkot biztosan nem élt volna túl. Szerencsére felhagyott egy időre a kőművesmesterséggel, éppen a háborúban szerzett reumája miatt, üzletvezetőséget vállalt harmincnyolc januárjában, még a republikában, később meg a Hangyában, a magyar világban, s jött kéretlenül is a felmentő levél, megúszta a háborút, nem úgy, mint Mórocz Pista, aki frontot, fogságot próbált. 249