A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

hosszat játszott egyedül a vagonban, Lilla és Klára meg suttogóra fogva a hangjukat a titkaikat mesélték egymásnak. Az út legelején még hisztérikusan sírtak, most meg már tele vannak kíváncsisággal, hol áll majd meg velük véglegesen a tehervonat? Még egy egész éjszakát kellett dideregniük és aludniuk, s Sokolovban megállt a szerelvény. Egyszerre nagy lett megint a kiabálás, a zűrzavar, magyar szavak keveredtek csehvel, s az üres teherautók úgy faroltak a vagonokhoz, mintha búzarakományt szállítottak volna. Hűvös, csípős szél mart az arcukba, mostanáig sem tudja elfelejteni. Azt a letörtséget sem, amely a családokat már-már a földbe nyomta. A testvérek egymásba kapaszkodtak, a rokonok is együtt akartak maradni, úgy lettek volna nyugodtabbak, ha egy-egy magyar faluközösséget raktak volna a megüresedett házakba. Könnyebb lett volna viselniük az idegenséget. Bányavidékre került, ezt a teherautóról nem volt nehéz észre vennie. És Loketban az előtt az emeletes ház előtt állt meg velük a sofőr, amelyben most is laknak. Jóformán meg sem melegedett az új helyen, máris írt Harasztiba, mi van a házával? Üresen áll-e még? A válasz lesújtó volt. Elkobozták a házát, és egy volt partizánnak adták, aki a boltot és a kocsmát is megkapta hozzá. írt Ózdra, Prágába házügyben, s a buzgalmának az lett a jutalma, hogy nevére írták a löketi házat. Az öregember senkitől segítséget nem remélve várta a halálát, azt az egyetlen, végső szorítást, amely az örökkévalóságba vezeti át az embert. Tekintete elhomályosult, összefolyt a szeme előtt minden, nagy szürke foltok táncolták körül, a tárgyak elveszítették élüket, körvonalukat. Repülőgép zúgását hallotta. Mintha az ég zengett volna, ahogy eldübörgött a feje fölött. Meg kopogó, közeledő lépteket hallott mindenfelől. Meg ijedt kiáltásokat s érthetetlen cseh szavakat. Úgy tűnt fel neki, mintha hirtelen megbánóan köré sereglett volna az egész város, hogy látva lássák, földre rogyott egy ember, akinek az arca ismerős, naponta elindul valamerre, ahová a kötelesség hajtja, jóravaló és köztiszteletre méltó atyafi, soha nem látták részegesen, családját szerető és a családjához ragaszkodó, de a neve senkinek nem jut eszébe, ebben az átkozott városban az emlékezettel van a legnagyobb baj, mikor bekapcsol a motorja, mintha üres malmot indítottak volna be, amelynek nincs mit őrölnie. Aztán mégis felrémlett neki nevének említése, de hallucináció volt az is, a lárma erősödött fel körülötte rettenetesen, meg a csupa kiabáló hang, azonnal hívjanak mentőt és orvost, de ezt is mintha csak képzelte volna. A lárma, a sok visítozó hang sokolovói megérkezésükre 243