A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

A katona azonban mintha szoborrá vált volna, meg sem mukkant, csak nézett rá komoran. A dörömbölés, az ajtónyitás, a farkasszemet nézés még néhányszor megismétlődött, aztán megadta magát a sorsának. Abban reménykedett, hogy tévedésről van szó, amelyet valahol magyarázkodó bocsánatkérés követ majd. Megnyugodni azonban nem tudott. Losoncon már megint elfogyott a türelme, dörömbölt az ajtón, kipréselődött a résen, kiugrott a vagonból, és szájából párát pipálva eszeveszett kiabálásba kezdett. — Mi ez? Hová visznek? Mi Magyarországról jöttünk Harasztiba! Azonnal fordítsák vissza a vagonunkat! Az egyik fegyveres katona azonban válasz helyett visszatuszkolta őt a vagonba. Egyre keservesebb lett az út. Felesége és lányai szűnni nem akaró sírásba, jajgatásba kezdtek, s már az őt vádoló szavak sem maradtak el. Mindig találgat, nem fér a bőrében, ezt jól kifundálta, már nem oda mennek, ahová akarnak, hanem ahová viszik őket. Maradhattak volna Ózdon, inkább vállalták volna ott a szorosságot, mint ebben a másik országban a bizonytalanságot. Mélységesen hallgatott, mint az olyan gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. És úgy szenvedett, mintha élve dobták volna máglyára. Már cseh földön robogott vagy vesztegelt velük a tehervonat, a nappalok el-elszenderítették, az éjszakák következetesen ébren tartották, folyton azt találgatta, hová viszik őket. Harasztit jegyezték be hazatelepülési kérelmébe, lenne még a világ végén is egy ilyen nevű község? Szép kis tévedés lesz onnan visszafordulni... Sem a feleségével, sem a lányaival nem osztotta meg nyomasztó gondját, magába roskadva pillantgatott vissza az életútjára, s egyre világosabban látta, hogy a sors rossz kártyalapot osztott ki számára. Prága főpályaudvarán vesztegelve már többet megengedtek az őrök, a vagonokból kirajzó emberek elkeveredhettek egymással, beszélgethettek, nézetet cserélhettek, s akkor világosodott meg előtte, hogy Dél-Szlovákiából elkényszerített családok vagonjaihoz kapcsolták az övéket. Mikor a feleségét is beavatta mindabba, amit a főpályaudvaron hallott, az igen-igen rémülten csak annyit mondott: — Úristen! Aztán már csak őt, a hites urát féltette biztatást sugalló szavaival, hogy akárhogyan lesz is a soruk, nem vesznek el a világban, ahol kirakják őket, ott is lesz ügyvéd és bíróság, érvényt szerezhetnek az igazuknak, visszatérhetnek véglegesen haraszti házukba. Mindig ilyen volt a felesége. Jóságos, a gondjait megértő, sehol nem találhatott volna jobb asszonyt magának. A lányai is elég jól viselték az utat. A legkisebb, Malvinka, órák 242