A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

sem lett semmi. A románok ügyesebben megoldották, és kaput nyitottak az oroszoknak a Kárpát-medencébe. Nem volt már semmi fogódzó, szökött katonákkal volt tele az erdő, meg rendes, de a háborútól megcsömörlött német és magyar katonákkal a kocsma. A tisztek jóindulatúak voltak, megsúgták neki, dugjon el minden megfogható értéket, s attól kezdve azzal teltek az éjszakái, hogy mint a vakondok, ásott a kertben, vízhatlan papírban a földbe rejtette a pénzüket meg az ékszereiket, s az értékesebb ruhadarabjaikat is. Még akkor is ásott, amikor már életveszélyes volt kimenni az udvarra, amikor az ágyúdörgés és a fegyverropogás annyira megriasztotta a jószágot, hogy láncukat tépték és eszeveszetten szaladgáltak le-fel az úton és a kertekben. Közvetlen a front átvonulását megelőző napon villant az eszébe, hogy a hegedűjét is el kell rejtenie valahová, de arra már sem ideje, sem lehetősége nem volt, hogy elássa, a raktárpadlás limlomjai közé dugta, és bár a németek üzletet, raktárt, mindent feltúrtak, és minden értéket elvittek, a hegedűjét nem találták meg. A germanyit kereső oroszok is mindenüvé szúrtak a szuronyukkal, a raktárpadláson is, de a lelkének annyira kedves hangszert nem nyársalták fel. Az öregember még mindig magatehetetlenül ült a ház falánál, már teljesen elvesztette a reményt, hogy valaki segít rajta. Loket, a kisváros egy nagy, végtelen mozdulatlanság volt, még a gépjárműveket is elterelték a Cheb-Karlovy Vary-i főútvonalra, jókora kerülővel Sokolov felé, hogy még csak a közelébe se juthasson senki. Úgy látszott, ott kell meghalnia a kövezeten, csúfos elhagyatottságban. Kétségbeesett mozdulatot tett, teljesen hiábavalóan. Nehéznek érezte a karját, a lábát sem tudta kinyújtani, sem maga alá húzni, úgy ült a ház falánál, mint az élőhalott. Abban az egyben már biztos volt, hogy a loketiektől nem várhat segítséget. Úgy istenigazában soha nem is tudott összemelegedni velük. A második világháború után hirtelen állt össze az elnéptelenedett város, s azóta kiki éh a maga külön életét, senki nem néz a szomszédjára, kölcsönt nem kér, nem ad, senki nem bízik egészen a másikban, csak azok tartanak össze, akik itt születtek és élnek, ő azonban ebben sem szerencsés, a lányai mind másüvé sodródtak, Lilla hangszerboltvezető Karlovy Varyban, Klára tanítónő Pilzenben, Malvinka fodrász Týn nad Vltavouban. Halvány vigasz, hogy a lányai még jól beszélnek magyarul, a hat unoka is tűrhetően, de a két dédunoka már csak azt tudja mondani magyarul, hogy nagypapa, nagymama. Mindent elkövettek a feleségével, hogy a dédunokák is beszéljenek a nyelvükön, de a feladat nagysága 235