A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

Haldoklás Nyolcvanéves koráig tartotta magát, mint sűrű, ismeretlen erdőben a magános tölgy, amelynek akárhogyan tépi, cibálja is koronáját a vihar, gyökerétől elszakítani nem tudja. Egy napon azonban megtörik annak is a dereka, s ledől végérvényesen. O is így járt valahogy; váratlanul rosszul lett a macskaköves úton, bevásárlószatyorral a kezében. Óssze akarta roppantani valami a mellkasát, s a fájdalom szétáradt a testében, mint amikor kiönt ez az egyébként jámbor folyó, az Ohře, amelyről ma sem tudja, honnan ered. Az igazat megvallva, róla sem tudják a kisvárosban, honnan is sodorta őt ide az idő szele. Átkozottul rosszul érezte magát. Erősen megmarkolta mellén az őszi kabátot, le is szakadt a középső gombja... A szeme előtt minden összefolyt, a kisváros újra titokzatos és ismeretlen lett számára. A porták a népvándorlás korában cserélhettek annyiszor gazdát, mint Loketban a második világháború után. Laktak benne németek, magyarok, szlovákok és cigányok, később egyre többen csehek. Most már ők a kisváros gazdái, írják történelmét, alakítják jelenét és jövőjét. Kapkodta a levegőt, mint a vízben fuldokló, s riadtan tekintett körül, nincs-e valaki a közelében, akinek a karjába kapaszkodva visszatérhetne a házába. De az utcán nem tartózkodott senki. Rémülettel töltötte el a tehetetlenség; a kín verejtékcsöppjei kövéren ültek ki a homlokára, s lassú időközökben alágördültek az arcán. Nem emlékezett rá, hogy egyet is lépett volna, amikor már a ház falához támaszkodva fejét olyan szorosan nyomta a vakolathoz, hogy a kalapja a szemébe csúszott. Szorongó félelemmel telt meg a lelke, úgy érezte, teljesen magára hagyták a loketiek, valamilyen általa ismeretlen okból hirtelen elhagyták a kisvárost, s őt itt felejtették. Hirtelen úgy rémlett neki, mintha ég és föld között lebegne, s Loket földszintes családi házai a magasan fészkelő vár előtt térdepelnének. S nagy szárnycsapásokkal mintha az Ohře folyását is követte volna... Aztán abbamarad az Ohře és az erdő fölötti repülés, már megint úgy érzi, hogy feszesen a ház falának dől, ahonnan egyelőre nem is tud 222