A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Hogya György - A pillanat keresztmetszete

beleillettél a statisztikájába? Dehogy tudtad! Nem érdekelt téged sem Dürkheim papa, sem Cicero, sem Montaigne, így aztán szinte bizonyos, hogy az elkeserítő gondolathoz, mely szerint az emberi elme nem törekedhet kizárólagosságra, sem a schilleri kulcs, vagy közös sors kiábrándító, megalkuvást sugalló felismerése juttatott el. Gondolom, otthon üldögéltél, iddogáltál, aztán, mint a Bivalyfej-hegyen élő remete világosodott meg a sziklára festett írásjegy láttán, beléd ütött valami, és te is letagadtad a madarakat... ... 15-16 éves lehettem, mikor először került a kezembe angol szótár. Új kifejezéseket, vagy ha úgy tetszik, frázisokat keresgéltem a füzetemben, amelyben többek között már ott sorakozott a Fiat iustitia perest mundus, a Ridendo dicere verum, a Volenti non fit inuria, a Gnothi seauton és persze a Déjá vu és a Mehr Licht is. Az angol szótár azonban nem tartogatott számomra különösebb meglepetést. Végül úgy döntöttem, a mindig és az egyedül szavakat keresem ki. All ways alone. Mindig egyedül. Azóta sem felejtettem el azt az érzést. Ekkor éreztem életemben először, hogy sikerült valami fontosat, eredetit, akartat megfogalmazni önmagamról! A füzetet nem hatotta meg ez az őszinte igyekezet, szomorúan, szemrehányóan nézett rám, tele jelszavakkal és készen vett bölcsességekkel, és mégis megfosztva a lehetőségtől, hogy hatalma alá hajtson. Igen, akkor tagadtam meg először. Füzetet, jelszavakat, és minden előre megírtat, megpróbálva vállalni mindazt, ami ezzel jár... amit már akkor olyan veszélyesnek éreztem, mint a halált. Persze nem tudtam, hogy mi is az... (közelítek, már érzem, hogy közelítek!) Nemegyszer megtörtént, hogy újra találkoztam egy pillanattal. Sohasem sikerült megállapítanom, vajon tényleg átéltem-e, vagy csak előre álmodtam, de biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek a gyászos képükkel már álltak egyszer körülöttem, ugyanilyen fekete ruhákban, ugyanezekkel a mozdulatokkal készülődtek a temetéshez, és én is ugyanilyen közömbösen szemléltem a nem messze tőlem álló nő hónaalja alól kisötétlő szőrcsomót. Mintha betanultuk volna a jelenetet, hogy időnként újra és újra eljátsszuk magunknak — vagy csak nekem? —, mintegy archimedesi pontként kezelve a pillanatot az időben. Egy orvosi magyarázat szerint ezt az érzést az agy többközpontúsága és a közöttük fellépő fáziseltolódás okozza, de én nem hiszek neki... A szónoknak sem hiszek. Pedig szépen beszél, illetve szónokol, hiszen úgy ilük, hogy ha temetés, akkor legalább vagy jót, vagy semmit. Bár ez talán 206