A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Hogya György - Árnyak temploma
s Arnyak temploma Én neveztem el fehér árnyak templomának, mégha ez nem is a legeredetibb megnevezése a bolondokházának. Nem tapintatból, nem szégyenlőségből, nem óvatosságból, nem félelemből. A világ úgyis megy a maga törvényei szerint. Az árnyak temploma számomra megnyugvást, tiszta szívet, kívülállást jelent. Azok a megfoghatatlan árnyak mozognak itt benn, akik — akárcsak én és De Brosses úr — kivonják magukat a kinti törvények alól. Itt csend van. Őrült csend. Hitnélküliségre, hitőrületre, elkötelezettségre vagyunk jogosultak, és mentességet élvezünk a kintiekkel szemben... De Brosses úr közeledik. De Brosses úr nagyon jó ember, talán egy kicsit naiv. De semmiképen sem rosszindulatú. Teljesen „normális" úton került be. Behozták, mint a többieket. Annak a De Brossesnak képzeli magát, akit az a gazember Voltaire becsapott, megvádolt, megrágalmazott. Két hozzá hasonló, sovány, hórihorgas fia rendszeresen látogatja, és megígérik neki, hogy nyilatkozatokat gyűjtenek Voltaire ellen. Dús felesége, háľ istennek, ritkábban jön, ki nem állhatom az orra alatti ellenszenves bibircsók miatt. — Jó napot! — köszöntöm előzékenyen. — Jó napot — köszön vissza, és kutatóan néz a szemembe. Szavai bizalmatlanul lebegnek a levegőben, mintha bármelyik pillanatban rám zuhannának, hogy összetörjék minden igyekezetemet. — Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz? — kérdem, és a nem messze álldogáló ápoló felé tekintek. Elkapja a pillantásomat, és beleegyezően bólint. — Ön úriember — feleli. — Megengedem, hogy elkísérjen a parkba. Mondanom sem kell, ez komoly megtiszteltetés a dijoni törvényszék elnökétől, még akkor is, ha néhányszor már részesülhettem ebben a kegyben. A Voltaire elleni pereskedés minden erejét leköti. Az ápoló nesztelen léptekkel siet végig a márványlapokkal kirakott előtéren, és a park felé indul. 196