A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Az unokatestvér

a szobát, ahol álmomban Szilviával szeretkeztem, láttam már valahol. Talán egy újságban? Vagy filmen? Vagy tévében? Tudtam, hogy lehetetlen, s mégis elhittem, hogy Szilvia igenis létezik, és Ödön bácsi is létezik, csak valamilyen okból, talán egy régi megrázkódtatás következtében kiestek az emlékezetemből. Fél tizenegy tájban csöngettek. Ajánlott levél érkezett, én igazoltam, hogy átvettem, és adtam a postásnak borravalót. A postás fiatalember volt, nem a mi régi postásunk. Meg is kérdeztem tőle, mi van a régi postásunkkal, csak nem beteg? A fiatalember megvonta a vállát, nem tudom, nem ismerem, mondta, engem most helyeztek át ebbe a körzetbe. — Nincs rajta a feladó neve — mondta aztán a hatóság korholó hangsúlyával. — Ez így szabálytalan. Igaza volt, a levélen valóban nem volt feltüntetve a feladó neve, furcsálltam is, hogy ennek ellenére felvették a postán, és kézbesítették. A nappaliban felbontottam a borítékot, de levél helyett három fénykép esett ki belőle. Lehajoltam, hogy összeszedjem a fényképeket, s a megdöbbenéstől felüvöltöttem. Mind a három felvétel a hajnali álmomról készült. Az első fénykép azt a szobabelsőt ábrázolta, amelyre olyan élesen emlékszem: ugyanazokat a bútorokat, ugyanazt az ajtót, asztalt. A másodikon Szilvia hajkoronája volt látható, az a sűrű, vörösesszőke hajbozont, amely, mint álmomban, itt is eltakarta az arcát. Ezt a képet mintha én magam exponáltam volna. A harmadik képen felismertem az arcomat. Viszontláttam magunkat abban a félreérthetetlen pózban, amelyről beszéltem már. Szilviának a háta és a válláig érő haja látszott a fényképen, az én arcomat azonban telibe kapta a fényképész. Tévedés kizárva, én voltam az, de húszévesen. A fénykép hátuljára pedig a következő szót írták fel nagybetűkkel: Köszönöm. Félőrülten rohantam ki az utcára, de a postást mintha a föld nyelte volna el. Csak nagy sokára mertem visszamenni a lakásba. Még élt bennem valami alaptalan, eszelős remény, hogy az eseményeket talán meg lehet fordítani. De a fényképek ott hevertek a szőnyegen, azon a helyen, ahová a borítékból kiestek. Nem mertem megsemmisíteni a képeket, úgy éreztem, ehhez nincs jogom, s egyébként sem lett volna semmi értelme. Az ilyen fényképek megsemmisíthetetlenek. Egyre nyomasztóbban éreztem a felelősségem súlyát. A fényképeket elrejtettem íróasztalom felső fiókjába. Az előbbi eszeveszett reménykedést eszeveszett kétségbeesés váltotta fel. Kétségbeesés, mert tudatában voltam, hogy nem álmodom, s hogy őrült sem vagyok, másfelől viszont, 180