A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy Páll Imre, sporthasonlattal szólva, mondta Vígh az adjunktusnak, a pályáról a kispadra kerüljön. Ezentúl nem szívesen nyitották rá az ajtót. Régi barátai is tartózkodóbban viselkedtek vele szemben. Talán a jó hírüket féltették, vagy talán csak büszkék voltak, s úgy érezték, ha megkísérelnék visszaállítani a régi barátságot, előbb meg kellene követniük Páll Imrét. O pedig még inkább visszahúzódott a könyvei közé. Az utcára sem ment ki szívesen, mert azt tapasztalta, hogy a háta mögött összesúgnak az ismerősei, ha pedig köszön nekik, furcsán néznek rá. Nem haraggal vagy indulattal, hanem valami megfejthetetlen nézéssel, amelyben a bűntudattal jól megfér a viszolygás is. De volt emögött a tartózkodás mögött más is. A dölyfösnek és sértődékenynek nevezett Páll család nem alaptalanul vádolta a várost kétszínűséggel. Amikor a pernek híre ment, csaknem mindenki elhitte a Páll Imrére szórt rágalmakat. Amikor pedig a bíróságon elhangzott a felmentő ítélet, a hallgatóság padsoraiból, bár fel nem zúdultak, de egyetlen helyeslő hang sem támogatta a bíróság ítéletét, hanem szinte szétfeszítette a terem falait a csend. S ez nem a megrendülés vagy a rossz lelkiismeret csendje volt, hanem a csalódottságé. A város bűnösnek akarta látni Páll Imrét, és szerette volna nyilvánosan elmarasztalni. Páll Imrét le kellett rántani a sárba, hogy ne kelljen a jövőben fejet hajtani az okossága előtt, hogy el lehessen intézni a véleményét egy vállrándítással. Évekkel később — a botrány emléke elhalványodott már akkorra - Páll Imre még egyszer találkozott az asszonnyal. Már bent voltak a németek az országban, közelgett a front is. A város valamelyik peremkerületében kenyeret osztottak, Páll Imre felügyelt másodmagával a rendre, s egyszer csak megpillantotta az asszonyt két másik részeg ribanc társaságában. Két csendőr kísérte őket. Találkozott a tekintetük. Az ilyen találkozás az életben sosem véletlen, szögezte le az öregasszony. S a vén banya akkor felemelt ököllel megfenyegette Páll Imrét. Ugyanaz a gyűlölet lendítette magasba az öklét, mint egy évtizeddel korábban. Páll Imre akkor, tíz év múlva értette meg, hogy az asszonyt a bosszú fűti olyan bűnök miatt, amelyeket nem ő követett el ugyan, viszont úgy öltözködik, úgy beszél, olyan helyekre jár és olyan emberekkel érintkezik, akik az asszony felfogása szerint minden rossz okozói: a szerencsés csillagzat alatt születettek, gazdagok, dölyfösök, képmutatón kegyeket osztók és jótékonykodók. S a másik két ribanc is az öklét rázta. „Buzi! — kiáltotta az asszony Páll Imre felé. — De várj csak, hamarosan a mi világunk jön!" Páll 170