A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

elfelé csapkodja magától kezeit, csak én vagyok neki, ezt mondta, csak én, hüvelykujjával mutatja az egyetlent... Csak én, öleli meg magát... Futár módjára fordul meg, csónakba ül, és megy vissza a túlsó partra. Széket vitt magának a szobába, sötétedésig ott ül, figyeli Matuzsálemet, és követi az asszony mozdulatait: nappali virrasztás. A gazda már nem tudja elfordítani a fejét, a mennyezetre néz, a fölé hajló asszonyfejet láthatja csak, a néma már belehullt az ágyon túli sötétségbe. S ahogy fogy Matuzsálem szeméből a fény, az asszony egyre kedvesebb, egyre többször igazítja a takarót, a párnát, kezéből nem is teszi le az orvosságos kanalat... A csahos kutyafalkát a másik partra viteti a némával, vinnyogva-vonítva kaparják a ladik alját: nem értik a megváltozott törvényt... Állítsd el a vízikereket, parancsolja az asszony, legyen csend nappal és éjszaka egyformán — engedelmeskedik a néma... Kösd le a láncot a vezetőkötélről, ezt is megteszi. Elhajtja magától a gyöngytyúkokat is, úgy érzi, ez a hangtalanság most az ő nagy csendjéhez társul. Matuzsálem úgy ment el, ahogy meztelen ágakon megjelennek a falevelek: a harangozás nem is a gyászra, nem a szomorúságra, a csendre hull: a gazda most indult el, hogy megértse a néma örök hallgatását... Meghalt a gazdag Matuzsálem, viszik a hírt... A néma kérdően néz mindenki arcába, várja, hogy megkapja a fizetést, élete egyetlen fizetését... Keresik a vagyont, a soknak képzelt pénzt, Matuzsálem hagyatékát, és nincs, nincs... Értetlenül néz, aki hallja. Napokig kódorog, verődik céltalan, menése is a részeg tántorgása — a kutyák csaholásáról lehet csak tudni, merre van. Legtöbbször a magas fűben ül, néz, néz maga elé, talán a füvek hajlongásából olvassa jövő sorsát. Nem szólítják munkára, nem küldik sehová, nincs parancs, tágul az örök csend határa. Az asszony indul keresésére, jár utána, kukucskál, hajlítgatja a fák és bokrok ágait... Hívja haza, mosolyog is rá, aztán hallani a csónaklánc csörgését. Szomorúságából hetek múltán mosolyogva jön elő a néma: hadradabaraba, halkabban mondja, mint azelőtt, magyarázatként jobb kezével levegőbe rajzolja a női test vonalait. Tiszta rajta az ing, a ruha, meg is borotválkozott, mutatja, van cigarettája, zsebében megcsörgeti a pénzt... Amaramarama, én vagyok a gazda, itt minden az enyém... Matuzsálem vagyok, a folyó is az enyém, a szigetek... Minden... Az asszony írásra tanítja a némát, a nevedet, legalább a nevedet... B; két alma egymás mellett és egy vonal felülről lefelé... Bada Jani, kirakom neked almákból és levélszárakból. Nevet a néma, összevissza karcol a ceruzája, eltolja magától a papírt. Megfogja, vezeti kezét az asszony, 15