A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

Hát van még kint és bent? A tolóajtó megnyikordult, szűkül a nyílása, fogy a kinti derengés. Fagyos kattanás. Még egy s még egy. És még egy és még egy. Már nincs kint. A kint megszűnt. A kint elveszett. Talán nem is volt? Soha nem is volt? Jobb nem gondolni rá, jobb nem tudni a voltat. Nélküle könnyebb az új sötétség, nélküle elviselhetőbb a szél, a fagy, a didergés. Nélküle a helyzet sem olyan megalázó. Csendben pipáltak a kémények, eregették a kék füstöt a kék téli égre. Főztek az asszonyok, készítették az ebédet; a batyuba kötött holmikat visszarakták a szekrénybe, ládába, ágyba, kivágták a jeget az itatóvályúból vagy csak ráöntötték a tűzről levett forró vizet — olvadjon, gyarapodjon a vályú tartalma. Az állatok, tyúkok, ludak, kacsák körbeállták a teli vályút, s feltartott fejjel nyelték a vizet. Déli harangszóra elült a félelem, a rettegés; az élet mindennapi szüksége kikövetelte a magáét. Balogh János is begyújtott. Vastag akácfa hasábokat dobott a tűzhely torkába, s mintha ködön keresztül látná a táncoló lángokat, úgy tűnt fel előtte, vagy mintha homályos üvegen át nézné lobogásukat, elmosódó játékukat. Felesége az ágyban feküdt, mélyen, szaggatottan lélegzett, kapkodta a levegőt. Olykor egész teste megnyirkosodott, remegések rázták, homlokán apró patakokban csorgott a veríték. Balogh János teát főzött, a forró folyadékba mézet kevert, ivott belőle, s megpróbálta feleségét is rávenni, hogy igyék pár kortyot. Az asszony ivott a teából, de csak igen keveset. Visszahanyatlott a párnákra, s hiába volt ura minden szava, kérése, könyörgése, parancsa — nem mozdult, s nem ivott egy kortyot se többet. Délutánra Balogh Jánost is leverte a láz. Néhányszor, nagy önuralom és erőfeszítés árán elbotorkált a tűzhelyig, dobott a tűzre néhány fahasábot, de többre nem futotta erejéből. Feküdt az ágyon most már ő is, az asszony mellett, aki lázában néha már félrebeszélt. Apját, anyját szólongatta. Máskor teljesen összefüggéstelennek tűnő szavakat mormolt. — Mennyi hó... mennyi szakadás... A lábam... hogy ég... Vidd, vidd el... Elviheted... Nem jöttek, nem jöttek... — Az inkább elnyöszörgött, mint kimondott szavak, szótöredékek között megüresedett a tér, kiszikkadt, elfogyott. 140