A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

pusztítja az enyészet. Vízbe roggyanó épületet kerül reggelenként a csónak, ez is malom volt, hatalmas kerekeinek tengelyét és fogaskerekeit hagyta meg csupán az idő. Ezt építették műemlékké, két vízikerék; vízimolnárok sírkeresztje- S a néma lett a temetőőr, a főmolnár, a lisztesmolnár, múzeum őr. Ha bámulni jönnek, ő fogja vissza a kutyákat, nyitja a deszkaajtót, enged vizet a kerekekre: indítja a malmot... És mutatja művét, az örök körforgást, ha beszélni tudna, biztos ezt kiáltaná mindkét part hosszán: emberek, árad a víz, indul a malom, jöhettek életet őrölni... Ábránd a vízikerekek hangja, így csak Matuzsálem és a néma arcára csapkodják a vizet. A folyó déli partján hatalmas almáskert, sarkában zsúptetős hűtőház, itt lakik a néma világteremtés előtti rendetlenségben. Órája nincs, nem is ismeri, a világossal kél, és a sötéttel fekszik, reggel kutyák kísérik a vízhez: elsőnek a néma megy a túlsó partra, ott is kutyák fogadják. Matuzsálem ételt tesz a néma elé; mióta emlékszik, mindig csak annyit ehet, amennyit elébe tesznek. Visszafelé már ketten mennek, a gazda az alja deszkán kuporog, a néma tolja a csónakot, ezt a kompot Matuzsálem gondolta ki, fél a víztől. Az isten kertje, így mondják az arra menők, kívülről csak a fák koronáját látni, körös-körül áthatolhatatlan orgonasövény öleli az almást: ez Matuzsálem öregkori szerelme. „Aki ide akar jönni, az csak velem jöhet, én bevezetem a paradicsomba, mert a fáknak is nyugalom kell, a gyümölcs is születik, a fák is vajúdnak..." A néma combjait verve vigyorog, és helyesel: amaramarama... „Én tanítottam meg fát ültetni, metszeni, permetezni, beporozni, én tanítottam meg a fák szerelmére, legalább ebben legyen öröme a szerencsétlennek... Tőlem tanult mindent, másra nem képes, csak engem utánozni.. Az utolsó tavaszokon már csak a néma dolgozik, az öreg áll csak a fa alatt, és mutogatja a tennivalókat. Beavatatlan számára ez a végét nem látni kert, sűrű almáserdő, összeérnek, egymásba borulnak a koronák. Matuzsálem titokzatos mosollyal magyarázza: „A kisebbek a menyasszonyok, egy fiú, egy lány, virágpor a szerelem, én így nemesítek, az alma mifelénk még nagy szó volt, én már nemesítettem, ez az én gyönyörűségem, én még éjszaka is megérzem, ha összeérnek a virágok, még hallom is... A fák szerelme hangtalan, a némának is ezt magyarázom, mert ő is olyan, mint az almafák, ő mindent tud, elmondani nem tudja csak..." 13