A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

Ahogy a mozdonyból elősziszeg a gőz, ahogy rádermed a hatalmas vas- és acélszerkezetre... S a dobogása is! Óriás, fekete állat. Nyugodt, magabiztos, méltóságos. El... A képzelet nem pihen, a képzelet működik... A nyitott vagonajtón kilátni. A rámpán katonák, civilek, mögöttük autók. Kiáltások, hó, sietés. Batyuk, bőröndök, kosarak. Egymás hegyén-hátán, bután, bután és értelmetlenül. Kiért a Kisközből, s maga sem tudta, miért, nem hazafelé fordult, hanem neki a zajló Dunának. A hófúvásokon át tört magának utat, ment a keskeny ösvényen, amelyen ma még nem járt ember. Minek is járt volna? Ahogy leért a töltésre, ahogy megpillantotta a holdfényben zajló Dunát, megborzongott. Sok mindent látott, megélt már a maga ötven évével, de ilyen hátborzongató képre nem emlékezett. A hatalmas jégtáblák a zátony mögött összetorlódtak, fölágaskodtak, pörögtek, lemerültek, csikorogtak, egymásba csapódtak; volt, amelyet az örvénylés élére állított, felemelkedett, mint egy áttetsző üvegfal. Feljebb, a kanyarban pedig a sodrás ereje a parthoz szorította az úszó jégtáblákat; egymásra torlódva recsegtek-ropogtak, töredeztek, s a közeli bokrokat, fákat leborotválták a föld színéről. Ahogy nézte és hallgatta a folyó félelmetes zajlását, vacogni kezdett a foga, karja, lába megreszketett, s hiába próbált uralkodni magán, nem sikerült. A jeges örvénylés láttán akarata ellenére újra és újra kellett gondolnia, hogy mi vár azokra, akiket a haj nah fagyban teherautókra raknak s az állomáson a dermedt marhavagonokba. Hogyan bírják ki a sokszáz kilométeres utat? Meleg ruha, meleg étel nélkül csonttá fagynak valahányan... Akkor már jobb előre mindennek véget vetni! Hogy ne piszkoljon be bennünket a szenvedés, a megaláztatás, a gyalázat... Mert élni mindenhogy lehet, de emberként élni már nem! Másként pedig nem érdemes. Kavargott előtte, egyre csak kavargott a nagy folyó, pattogtak, törtek a jégtáblák, ikrásodott a víz, hártyásodott, megdermesztette az udvartalan hold. Éjfélre járhatott, amikor visszaért a faluba, de az ablakok még nem voltak sötétek. Ment a havas utcán hazafelé, s látta, hogy az ablakok sárga fénnyel virrasztják a lassan múló időt. Az emberek pedig, a családfők, ahol maradt, készülődnek, várják az ösztönök belső jeladását: most 130