A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

s a szétdúlt lakásba vissza lehet költözni. Az emberek, mintha összebeszéltek volna, kifizették az elfogyasztott ital árát, s lassan kiszállingóztak az utcára. Más tartományok, más birodalmak, más rend, más hullámzás és másféle létezés. Ami nem rakható autókra, marha vagonok platóira, ami akkor is velünk marad, ha mindenünktől megfosztanak, ha az utolsó gombot viszik is el, ha a hajunkat levágják, ha a szánkat betapasztják, ha a szemünket bekötik — nézni se tudjuk... Mert az az igazi emberi tér, amit magunkban megépítünk. Benne a zúzmarás vagonsarok végtelenné tágul. Lesz rét, hullámzó zöld liget, kankalinokkal ékes hegyoldal, folyópart... Tele csodával minden! És mentek. Bekopogtak a házak ablakán, ahol még világosságot láttak: - Vigyázzatok, hajnalban jönnek! - A hír gyorsan terjedt, házról házra szökött, mint a lángok, ha a nádtető tüzet fogott: hajnalban jönnek! Senki sem kérdezte a hírhozóktól, hogy kitől tudják, ki volt a hírforrás. Elég volt a figyelmeztetés mellé annyit mondani: az út. Aki délután az országutat takarította, azonnal megértette, hogy mi az igazság, s hogy mi a veszedelem. Mária ablaka is megkoccant. Néhányszor megtörtént ez korábban is: legények, kikapós fiatalemberek próbálkoztak Máriánál — hiába. Mária most is azt hitte, valaki őt próbálja megkísérteni. Hát nincs elég baj, nyomorúság rajtam, kesergett Mária, még ezzel is tetézik? Hogy férfit engedjen magához, már a gondolattól is végigborzongott a teste, mert kívánta volna, mégsem engedett eddig a kísértésnek. Nem tehette. Mivé lett volna a falu előtt, a gyermekei előtt? Mivé lett volna önmaga előtt, ha enged? Hallgatott, némán ült a gyér lámpafényben, kezét görcsösen összeszorította, mintha ütni készült volna, pedig csak a belső remegést igyekezett erőnek erejével lecsillapítani. Ismét koccant az ablaküveg: — Mária, én vagyok, Nyiresi sógor — hallotta az ismerős hangot. Márián még egyszer végigszaladt a remegés, de a hang hallatára, akár a leeresztett húr, megnyugodott. Felállt, a varrnivalót az asztalra dobta, s ment ajtót nyitni. — Jó estét, Mária — köszönt rá a nyitott ajtóból Nyiresi sógor, aki hatalmas, majdnem két méter magas férfi volt, unokabátyja Mária 128