A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

ebből születne, ebből az éles áramlásból, amely alulról fölfelé emelgeti a világot. Lehet, hogy ez a belső erő vetette le a tornyot az éjszaka? A harangozó felhajtotta gallérját, védvén a fülét, hogy huzatot ne kapjon, és a torony gyomrában szaporán emelkedett a semmibe vezető lajtorján a kisharang felé. Régen, amikor még a toronyórát nem pusztította el a háború, ilyenkor, felérvén a harangokhoz, megvárta a toronyóra ütését, s a hetedik kondulás után meghúzta a középső harang kötelét. — Édesanyám, mikor érünk már oda?... — Nem tudom, kedvesem, nem tudom... Ez az út soha nem ér véget! — Édesanyám... Reggelente mindig a középső harangot kongatta meg. Délben és este már a kicsivel, a megmaradttal csendített. Mostanában, hogy a toronyóra elpusztult, inkább csak úgy találomra harangozott. Nem számított fél perc, de még egy negyed óra sem. A torony alatt élő emberek élete már régóta nem a toronyból megszólaló időhöz igazodott. Volt ugyan reggel, dél és este, de nem úgy volt jelentősége, mint régen, amikor emberként tisztelték egymást a torony árnyékában lakozók. A háború elviharzott a falu fölött, de nem békét hagyott maga után, hanem valami megnevezhetetlen romlást, amely a közösség ősi rendjét szétrombolta. Voltak, akik önként választották a túlra való menekülést, voltak, akiket erőszakkal vittek, délre és északra egyaránt. A gazdaporták és zsellértelkek egyként váltak néptelenné; este még lefeküdtek a lakói, reggelre pedig üres volt a ház. Gazdátlanul bőgött az istállóban a tehén, éhesen nyüszített a kutya, visítottak az ólban a disznók, s a baromfi fulladozott, mert nem volt, aki kinyissa az ólajtót... Mi mindent látott a toronyablakból a harangozó! A haj nah rajtaütéseket, sátorponyvás teherautókat, összekötözött batyukat, kapkodást, jajgatást, s végül a teherautók után szálló port és az értelmetlen csendet... Mikor a teherautók eündultak, meghúzta a harang kötelét: giling-galang... Isten veletek. Isten óvjon benneteket; a harangszó nyomán találjatok vissza, a harangszó mutassa meg a hazafelé vezető utat. Harangozott, húzta a harangkötelet, amíg az utolsó teherautó el nem tűnt a domb mögött. Most, amint fölért az egyetlen megmaradt haranghoz, és szokása szerint széttekintett az alatta nyugvó tetőkön, csak az éjszakai hóvihar dúlását látta: az utca hóhegyeit, a szélsöpörte tetőket, néhány letört faágat. Mást semmit. A sűrű havazás, a szél meg-megújuló rohamai eltakarták a távolabb álló épületeket; a dombig most el se látott. 119