A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Fülöp Antal - Ki szállhat velünk?

Ki szállhat velünk? Az iskola fölött egy holló körözött, s úgy a tanóra felénél olyan erővel söpört végig a ricsaj az emeleten, hogy Zab, az igazgató, aki éppen mélázva piszkálta fülét egy golyóstollal, kis híján leesett a székről. — Tatárok! — mordult föl dühödten, s mielőtt kilépett volna az ajtón, fölrémlett lelki szemei előtt valami nehéz vértű lovascsapat, amint a folyosóra bevágtat. A folyosó azonban üres volt, köve azzal a tompa, délután négyórai fénnyel csillogott, amelybe a fikusz és a pálma tükörképe már belefúlt. Zab nyugodtabban nézett körül... Iménti indulatában csaknem elkövette azt a hibát, hogy mielőtt egyik vagy másik tanár közbelépett volna, ő jelent meg a színen elsőnek. De azért fölháborodott arckifejezését — elszürkülő tekintetét, szeme körül a méltóság ráncaival - továbbra is megőrizte, mert látta, hogy nyüik a mosdó ajtaja. Keze a zsebébe siklott, s előhúzta malacforma öngyújtóját, amelyet — noha nem dohányzott — örökké a zakója zsebében tartott. A takarítónő bukkant elő a mosdóból, Zabot megpillantva kijjebb tárta az ajtót, hogy a partvis biztosan jól látható legyen a kezében. — Mi történik? — kérdezte nyilvánvaló ijedtséggel. Zab ráérősen merült el a tenyere párnájáról föl-fölszökkenő öngyújtó nézésében. Ahogy labdázgatott vele, az öngyújtó krómja egy ponton újra meg újra megcsillant. — Hát ezt kérdeném én is — mondta. Csak azt tudnám, melyik osztályból jön... — S közben hallgatózó tartásba billentette fejét. Reumás bokáit kapkodva futott végig a takarítónő a folyosón, majd vissza, s az egyik ajtónál, kezét a szájához kapva, majd széttárva, az engesztelés pózába görnyedt. — Nem is tudom... — Nyolcadik A. Gondolhattam volna — mormolta Zab, de a fölcsapó arénás zaj hulláma el is hessentette gyanúját. „Nem, ezt azért mégsem meri..." — gondolta. — Nem tudja — kérdezte, miután semmi sem mozdult, a tantermek ajtaja mintha befagyott volna —, van odabent tanár? 106