A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - A viharok időszaka

az esőben. Az egyik szék, lábait kinyújtva, a terasz párkányának nyílásain egy sarokba szorult, a másikat nem látta sehol. Az asztal felborult, és megakadt a tetőzetet tartó, tömör betonpillér előtt, ide-oda csúszkált, és fülsértően csikorgott. Egy újabb széllökés a pillérhez lökte, és erősen odanyomta a férfit, aki néhány pillanatra megkapaszkodott benne, hogy körülnézzen és gondolkodjon. Amíg tájékozódni próbált a teraszon tomboló pokolban, inkább csak ösztönösen érzékelte, hogy a szobában felgyullad a villanyfény, és a függöny mögött megjelenik az asszony arca, hogy az asszony tágra nyílt szemmel néz ki az üvegen, és őt keresi. Az özönvízként zuhogó esőben, állandóan birkózva a széllel, egy védett sarokba vonszolta az asztalt, és megkereste a másik széket. A zuhanyozófülkében talált rá. Meggörbülve és néha már-már felbukva imbolygott a teraszon, mint egy elátkozott lélek. Vacogni kezdett a hidegtől és a nedvességtől, melyet egész lényében érzett, meztelen talpai tenyérnyi víztócsában tocsogtak. Csontjáig érezte, hogy a vihar víztömegei fagyosak és marcangolok, mintha egyenesen a végtelen óceánokról szálltak volna ide, megtelve a sarkok dermesztő kegyetlenségével. A víztócsákban diónyi jegeket is érzett a talpa alatt, melyek égették a meztelen bőrt, mint a parázs. Az asszony arca a függöny mögül tragikus fehér reliefként kísérte őt. Zihált és levegő után kapkodott, amikor a megtalált székkel és a fogmosópohárral újra a szobába jutott. Az asszony lehúzta róla a flanellinget és a pizsamanadrágot, vastag frottírtörülközővel szárazra törölte és melegre dörzölte őt. A férfi nagyokat fújt, és a karjával csapkodott, hogy felmelegedjen. Fürdőköpenyébe burkolózva feküdt le, és az asszony újra hozzábújt. A villámlás ekkorra már egészen megritkult, és a hangja valahol távol morajlott, de az orkán és a záporeső még fél órán át tombolt és zúgott odakünn. Nem aludtak el, nem is beszélgettek, csak melegítették egymást, és az asszony egészen megnyugodott. Végre a zúgás is csendesült, s akkor az asszony egyszer könnyedén végigsimított a férfi homlokán, és visszabújt az ágyába. Már csak az esőcsatornákban zuhogott a víz a lefolyók felé, és bugyborékolva dobolt az ereszen. — Pompás vihar volt - mondta a férfi. — Nem éltünk még át ilyen vihart, mióta együtt járjuk a világot... — Rettenetes volt — mondta halkan az asszony. — Már azt hittem, meghalok a félelemtől. Igen, neked tetszett, mert ezt is magad szerezted, mint a tengert, a tied... — Ne haragudj, de... nagyon élveztem volna, ha nem vagy velem. Zavart és megrettentett, hogy te annyira félsz. 103