A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

A néma Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első ködfoltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszreggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését. Volt úgy is, hogy a víz folyásából tűnt elő, egy sziget szélére lépett, és onnan nézett, ilyenkor a part kezdett úszni nagy fűzfákkal, kőrisekkel, almásokkal. Találkoztam vele a szántáson is, feküdt a barázdában, nézte a föld morzsalékait: akik sokra emlékeznek, azok sem tudják, a folyó volt-e itt előbb vagy az ember. Süketnéma. Feltűnik, ahogy közelít, fejét előrenyújtva feszülten néz. Sűrű erdő bokrai között lépeget így az ember, előbb elhajtja maga elől az ágakat, s lábát húzva-tolva halad. Mindig más irányból jön, ritkán jár a rendes úton. Soha ki nem mondott gondolatait toronyiránt követi, ahogy a madarak repülnek vagy a vadak futnak. Három csahos kutya megy előtte, most szaladtak elő a meséből, a ködpokróc alá bújnak, aztán vissza a földre, ugatni, védeni a mögöttük jövő örök hallgatását. A való és a valószínűtlen határán él a néma. Köszönés helyett artikulálatlan hangok gurguláznak a szájából, így köszönt embert, állatot, a napot, a földet is: harag, indulat, szomorúság, vágyakozás törött, egyszavas mondatok: hadradabaraba. Megborzonganak, akik hallják. Megszégyenül a természet; aramamarama... ez időre elhallgatnak a madarak. Pedig csak a természet szereti őt: a köd, a sötét, a víz, a fák, a nap és a kutyák. Ha közelít, figyelő a szeme, emberközelben keresztre feszített félelem a nézése, szeme alázkodásban úszik, hadradabaraba, ilyenkor néz csak fel, ha szól. Az egymásba tört hangok hallatán irdatlan messziséget képzelek mögé, mezőket, nagy vizeket, a világ előtti csendet, amikor még mindenki esetlen volt, nézelődő, akadozó beszédű, amikor a természetből még csak ennyit tudott: aram arama... 9