Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

„Olyan időket élünk, amikor nemzeteknek, pláne a kisebbeknek fontos a magaviseleti jegye a világ előtt... Ki tartotta meg az emberi méltóságot. . . a nyugalmat és türelmet? Lehet osztályozni. . . Hogy a íészletekben miképpen viselkedett ez vagy amaz Európában a nagy megszégyenítés éveiben... napvilágra kerül. Az emberek emlékeznek." (Szalatnai, 1943 karácsony.) Az emberek nem emlékeznek. Mert a különbség szembeszökő és szégyenletes lenne különben. Volt egyszer egy Milo Urban nevezetű szlovák író, kit Willi Münzenberg fedezett fel annak idején. A Živý bič írójáról írta Hans v. Zwehl 1931-ben: „Európa ezt az új nagy költőt, kit a háború csontkeze érintett, ámuló csodálattal fogja megismerni." És mégis ez a Milo Urban, a szlovák antimilitarizmus nemzetközi elkönyveltje, lett a német fegyveres barbarizmus legpotencionálisabb szlovák kerítője. Ő is ítélethozatalt invokált, ő is holtbizonyosság elé énekelt, de nemzete szempontjából más igazolásra és jövőre gondolt: ,,A lelkek és szívek szlovák forradalma figyelemre méltó sikereket könyvelhet el, melyekkel Németországon és Itálián kívül nagyobb és érettebb nemzetek nem dicsekedhetnek. Ez ami nagy előnyünk, amit Németország is elismer, és ami Európa újjárendezésénél egyedül fog latba esni." (

Gardista 1942. XI. 3.) Egymás mellett fut, íme, kétféle ítéletinvokálás, a mérlegserpenyő igézete dolgozik mindkét magatartásban: a farkasokkal való együtt üvöltés és az elkülönülő non possumus, ahogy a szlovenszkói magyar író tárulkozón szövegezte: „Sem magunkat nem hagyjuk megcsalni, sem a világ további csalatásában nem óhajtunk részt venni... A világ talán egyszer ezt a módszert is fogja jutalmazni. Talán a magatartás és lélek nemcsak Isten előtt lesz kedves, de a józanok előtt is itt és az egész világon ... Mi tiszták vagyunk!" (Szalatnai, 1943. XI. 18.) Ezekből a tegnapi sorokból a szlovenszkói magyar írás399