Fábry Zoltán: Stószi délelőttök
A VÁDLOTT MEGSZÓLAL
beralizmus: demokrácia, a demokrácia: vita, a vita pedig rendetlenség és fegyelmezetlenség." Mondja ezt ugyanakkor, amikor az itteni hivatalos pártmagyarság utolsó ľzalmaszálként a demokrácia masaryki diszkussziós lehetőségébe kapaszkodik: „Végtére a diszkusszió az emberek, főképp a közéleti emberek legelemibb joga, melyet még ma: a demokrácia kurzusának katasztrofális zuhanása idején sem lehet vita tárgyává tenni." (Új Hírek) Az itt rekedt magyarság a főbe kólintott módján eszmél a demokrácia jogaitól való elesettség tényére: a fasizmus demagógiájának következményeire. Itt többé nem lehet fegyvertárs: a tegnapi szövetségesek ellenségként döbbennek egymásra. De a hőkölés, ez a tegnapi bűnökre döbbenés, ez a fasiszta büntársi undor volt a gyógyulás kezdete. A hitlerizmus igézete megtört, a hasonulás, az azonosulás elmaradt, az általánosított non possumusnak nem állhatott többé semmi az útjában. A magyarság idegen, ellenséges test lett a szlovákiai fasizmus földjén. Idegen és elárvult, kit a vihar tűzhelyére ver, és saját kincsére, leglényegére: a vox humanára eszméltet. Ebben az időben írta a szlovenszkói magyarságot legjobban kifejező költőnk, Győry Dezső Vox humana és őszi vihar című cikkében: „Ülünk. És bámulunk a lángba. Mi vagyunk a melegedők. És mi vagyunk a meleg . . . Észrevettétek már a tűzhely körül, mennyire megfinomodott a hangunk? ... De ki tanított a szelídebb tónusra? Ki oktatott gyöngédebb gesztusokra? ... A betegágy körül lábujjhegyen járnak, s Európa nagybeteg . . . A. tűzhely körül nem kapni dobhártyarepedést, sem korai torokberekedést, s nem szerzünk tyúkszemet könyökünkre." (fíj Hírek 1939. XI. 5.) A világ már lángokban áll, de a szlovenszkói magyarságnak nincs benne része és érdekeltsége. Non possumus! A költő a megváltozott magyarság egész képét vetíti a főtől a tagokig: „Jegyezzük föl az utókor számára, hogy ebben a folyamatban a családfők is jó példát mutattak. Egy korban, amikor könnyű elvetni a sulykot, a történeti vágtában, mikor könnyű elveszteni a kantárszárat, a szavak vásárában, mikor részletigazságok igyekeznek túlkiabálni egymást, a mi családunk fői nem izgatnak, nem 383