Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

szerbek, románok és bolgárok: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földre sütött szemmel, félelemben és szégyenben! A nap másoknak sütött. Mi csak a börtönőröket láttuk, és fogolytársunk sem emelhette fel veszély nélkül a fejét, hogy egymás arcába nézhessünk. Ránk a táborok monotóniája vetett árnyékot, és ha szabadok voltunk, a falhoz lapultunk: világunk nevetve hangoskodó sírásói jöttek velünk szembe, egyenruhák csillogtak, funkcionáriusok gőgösködtek, és mi nyeltük keserűségünket, és átcsaptunk az utca másik oldalára, hogy ne találkozhassunk a hatalom kiszámíthatatlan szeszélyeivel. Lekonyult fejjel futottál haza, hogy magad légy: ember önmagadban és önmagadnak. És ezekben a szégyenpercekben tört ki belőled a kreaturális kín legelemibb vágyszava: csak még egyszer felemelt fejjel járni és félelem nélkül tekinteni az emberi szemekbe. Jártok-e már felemelt fejjel? Élitek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megváltatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és félelemben . . . Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Üjság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. 372