Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

ANTISEMATIZMUS - I. A humánum műfaja

A lírikus „én" a kollektív „mi" kifejezője, hordozója lesz. „Egy költeményben az én világgá szabadul. A lírai én mindig egy mi", tanúsítja Johannes R. Becher. „A költő a rokon", állapítja meg tisztázón József Attila. A költő, ez a „nagy magányos", a mindenki, az emberiség legtörvényesebb, legközelebbi rokona. De jaj, ha ez az összetartozás megbomlik, és a rokonság, a testvériség, a szeretet és emberség — az embertelenség, a háború gyűlöletébe csap át. Ady Endre ezen a fokon, ezen a ponton elveszetten jajdult fel: S én, rokona egész világnak, Szeretője, vágyója, buzdítója, Futok halottan és idegenen. A nagy magányos én-ből kiinduló kollektív kiterjedésű mondanivaló végeredményében az olvasókat: az egyeseket mozgatja meg; sok egyedet személyében és személyesen. A legszubjektívebb, legátéltebb mondanivaló a legszubjektívebb módon az olvasó és hallgató egyénben ver visszhangot. A költészet a költő és az olvasó találkozása. Költő és olvasó egymást hallgatják, egymást vallatják. „A poézis: gyónás", írja Becher. „Egyformán gyónás annak, aki elmondja, és annak is, aki képes felfogni. Ez a gyónás oldja meg a nyelvünket, és tesz beszédessé rejtekhelyünkön." Rejtekhely: íme, „a nagy magány" becheri szinonimája! A paradox műfajnak megfelelően, az én mondja ki és az én fogja fel és alakítja át legközvetlenebbül, szinte személyes ügyként a mi mondanivalóját. A szubjektum a kollektívum szeizmográfjaként, önnön leglényegén át veszi és kapja, adja és továbbítja a világot. „Költeni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett": az ibseni mottó bizonyítja, hogy az énfelelősség — a lelkiismeret — a kollektív erkölcsi elkötelezettség példája, sugallója, fokmérője és hőfoka lehet. A lelkiismeret: magatartás! Szociális állásfoglalás kikerülhetetlensége! A szocialista realizmus: erkölcsi realizmus! A művészi alkotás: egyéni tett. Ahol ez az egyéni szín, stílus és forma akadályokba és akadályozókba ütközik, ott 21* 323